Hisztorianusz blogja

Historia est magistra vitae... "A legjava annak, amit a történelemnek köszönhetünk, az a lelkesedés, melyet ébreszt." /Goethe/

Feedek
Megosztás
Kedvenc zenéim


Bemutatkozás

Kedves ide látogató idegen/ismerős!
Először is remélem örömöd leled a blogomban, és talán remélhetem, hogy újra erre tévedsz, ha unatkozol... ;)
A blog jelmondata: Historia est magistra vitae...azaz a történelem az élet tanítómestere, de nem csak ennyi, több ennél, a történelem, ami mindannyiunkat láthatatlan szálként kapcsol össze.
Annak az embernek nem lehet jelene, jövője, akinek nincs múltja...ebben a blogban tehát a múlttal, a történelemmel foglalkozunk, hogy megismerjük a múltunkat...:)
*Ha esetleg hibát vétenék bejegyzéseimben előre is elnézést kérek, de nem vagyok történész, még bölcsész hallgató sem, csupán egy diáklány, akinek nagy-nagy szerelme a történelem... <3 :)""

Hisztorianusz

Kedvenc idézeteim

"A jövő azoké, akik hisznek álmaik szépségében" /Eleanor Roosevelt/

"Változtatnom kell, követnem kell az álmomat, egy álmot, amely gyerekesnek tűnik, nevetségesnek, megvalósíthatatlannak, amelyre mindig is vágytam, de nem volt bátorságom megvalósítani." /Paulo Coelho/
"Barátból és könyvből keveset gyűjts, de az mind jó legyen." /közmondás/

És néhány idézet, a kedvenc "filozófusomtól" Albert Einsteintől:
"Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat."
"A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó."
"A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot."
"A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből."
"A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos."
"Isten ravasz, de sohasem rosszindulatú."

Címkefelhő

125 éves a New York-i Szabadság-szobor

Százhuszonöt éve, 1886. október 28-án avatta fel Grover Cleveland amerikai elnök New Yorkban a város és az Egyesült Államok jelképévé vált Szabadság-szobrot.

A Szabadság beragyogja a világot - ez volt az eredeti neve az alkotásnak, amelyet Franciaország az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 1776. július 4-i elfogadásának 100. évfordulójára adományozott az Egyesült Államoknak. A gesztus arra emlékeztetett, hogy francia segítség nélkül a 13 gyarmat aligha tudta volna elérni a Nagy-Britanniától való függetlenedést.

A szobor megmintázásával Frédéric-Auguste Bartholdit bízták meg, aki korábban a Szuezi-csatornához szeretett volna világítótornyot építeni; mintául Eugéne Delacroix híres képe, A szabadság vezeti a népet női főalakja szolgált. A megállapodás szerint az amerikaiak készítették a talapzatot, a franciák a szobrot, ám pénzhiány miatt az átadásra csak a tervezettnél tíz évvel később kerülhetett sor. A szükséges összeget a franciák illeték kivetésével, rendezvények és lottó szervezésével, a tengeren túl színpadi előadásokkal, kiállításokkal, aukciókkal gyűjtötték, végül a magyar származású Joseph Pulitzer sajtómágnás is "beszállt" egy kampánnyal.

A szerkezeti probléma megoldásával Gustave Eiffelt, a híres párizsi torony tervezőjét bízták meg. Eiffel és segítője, Maurice Koechlin vasszerkezetet készített, közepén oszloppal, ez a rugalmas állványzat tartja belülről a vörösréz szobrot. Az amerikai függetlenség centenáriumán, 1876-ban rendezett philadelphiai világkiállításon már bemutatták a fáklyát tartó jobb kezet, a két évvel későbbi párizsi világkiállításon pedig a fejet.

A talapzat tervét Richard Morris Hunt készítette, építése 1885. augusztus 5-én kezdődött és 1886. április 22-én fejeződött be. Magát a szobrot 1884. július 4-én adták át jelképesen az Egyesült Államok párizsi nagykövetének, Amerikába 1885. június 17-én érkezett meg 350 darabban és 214 csomagban. A szobrot négy hónap alatt állították fel a Hudson folyó torkolatánál, a 23 hektáros Bedloe (ma: Liberty) szigeten. A hajón érkező bevándorlók milliói számára ez volt az első, amit megláttak az Újvilágból.

A Szabadságot szimbolizáló nőalak fáklyát tart 12,8 méteres jobbjában (a mutatóujj hossza 2,4 méter), baljában pedig a Függetlenségi Nyilatkozat tábláját. Lábánál a zsarnokság lehullott bilincsei láthatók, a korona hét ága a hét kontinenst körülölelő hét tengerre utal. Az építmény összmagassága a talajszinttől a fáklya tetejéig 93 méter, maga a szobor 46 méteres, súlya 204 tonna. A szobor belsejében csigalépcső vezet a koronában lévő, 30 ember befogadására képes kilátóhoz. 1916 előtt a jobb karban levő létra is nyitva volt a nagyközönség számára, de egy robbanás miatt akkor lezárták, s ma már csak a fáklya világítóberendezéseinek karbantartására használják. A talapzat második emeletén múzeum található.

Az évente három és félmillió látogatót fogadó látványosságot 100. születésnapja előtt felújították, így két évig zárva volt, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után ismét bezárták. A szigetet az év végén, a múzeumi részt és a talapzathoz tartozó kilátót 2004-ben nyitották meg a látogatók előtt. A koronában lévő kilátót és az ide vezető 354-fokú keskeny csigalépcsőt csak 2009. július 4-én tették elérhetővé a nagyközönség számára. /forrás/

88 éve köztársaság Törökország

1923. október 29.

Törökország köztársaság lesz

Az egykori birodalom köztársaság lesz. Első elnökévé a török nemzeti mozgalom vezetőjét, a `Törökök Atyjá`-nak nevezett Musztafa Kemál pasát választják. Kemál Atatürk a túlnyomóan török lakosú Anatóliában, 1919-ben a nemzeti mozgalom élére állt. A következő években valamennyi török többség által lakott terület függetlenségéért és szabadságáért harcolt, beleértve Isztambult és a Márvány-tenger melletti környéket is. Az ország többi részének sorsáról népszavazást javasolt. A következőkben Musztafa Kemál kiterjesztette befolyását egész Anatóliára, s a terület minden kapcsolatát elvágta az isztambuli kormánnyal. A vezetése alatt álló sereg csak a laussanne-i békekonferencia hatására fejezte be a harcokat. A tanácskozások eredménye: Törökország ismét birtokolja egész Kis-Ázsiát és Isztambult, a kis-ázsiai görög lakosság köteles kivándorolni Görögországba, de a balkáni államokban élő törökök közül is sokan költöztek át Anatóliába. Csak Moszul birtoklásának kérdése maradt tisztázatlan. Az olajforrásaiért gazdaságilag különösen kívánatos területet főként kurdok lakták, akik északon török uralom alatt álltak. A nacionalisták egyedül kivívott győzelme után a nemzetgyűlés 1923. október 29-én Törökországot köztársasággá kiáltotta ki és Musztafa Kemált választotta elnökévé. Az új főváros Ankara lett. Atatürk (a Törökök Atyja, ahogy a hívei nevezték) elhatározta, hogy az általa teremtett államot európaivá teszi. 1924. március 3-án, a nemzetgyűlés megszünteti a kalifátust. VI. Mohamed szultánt, akit már 1922-ben megosztottak a trónjától, kiutasítják az országból. Ezután április 20-án, új szövegű török alkotmányt bocsátanak ki. Külpolitikailag Kemál Atatürk megegyezésre törekszik az első világháborúban győztes hatalmakkal.

A Sztálin szobor ledöntése

A diktatúra szimbólumát, a Sztálin-szobrot a forradalom kitörése napján, 1956. október 23-án döntötték le. A gigászi méretű szobor törzsét a Blaha Lujza térig vonszolták, ahol szétvágták darabjaira.

Sztálin-szobor ledöntése - 1956. október 23. Sztálin-szobor felépítése

A személyi diktatúra korában a csatlós országok sem kerültették el, hogy Sztálinnak monumentális emlékműveket állítsanak. Magyarországon 1949. december 20-án, Sztálin születésnapjának előestéjén döntött úgy a vezetés, hogy a diktátornak, – korabeli szóhasználattal a „haladó és békére törekvő lángeszű vezérének” – szobrot emelnek. A meghívásos pályázaton 25 szobrász vett részt, a győztes műről pedig politikusokból és művészekből álló zsűri döntött. A pályázatra benyújtott munkákat a zsűri értékelhetetlennek tartotta: az a benyomása alakult ki, a szobrászok kifejezetten nem szeretnének nyerni, ezért a négy legjobb pályamű alkotóinak újabb fordulót írt ki.

Sztálin-szobor - 1956. október 23. A második pályázatot Mikus Sándor, Kossuth-díjas művész nyerte meg. A tervezett szobor magassága később az eredeti hat méterről nyolc méterre nőtt, így külön műtermet kellett építeni, egy olyat, amibe befér az alkotás. A talapzat további tíz méterrel toldotta meg a szobrot, vagyis Sztálin 18 méter magasról tekintett le a tömegre. A szobor elkészítéséhez a háborúban megsérült és a politikai okok miatt eltávolított bronzalkotások alapanyagait használták fel, többek között Andrássy Gyula vagy Tisza István szobrát is beolvasztották.

A szobor végső helyét nem sokkal felavatása előtt döntötték el. A Dózsa György utat kiszélesítették, ennek következtében lebontották a Regnum Marianum templomot és a Városligeti Színházat. Nemcsak a szobor, hanem a költségek is gigásziak voltak. Az avatásra 1951 decemberében került sor nyolcvanezer ember jelenlétében. A „Felvonulási tér”, az állami ünnepségek színhelye kiegészült a szobor talapzatába épült tribünnel, ahol a vezetők foglalták el helyüket a felvonulások alatt.

 

Sztálin-szobor ledöntése

A magyar történelemben a hatalom birtokosai szisztematikusan átrendezték az ország köztereit. A spontán módon ledöntött Sztálin-szobor egyedülálló esemény a „köztérrendezésben”, szimbolikus jelentősége a köztudatban kevésbé élő Gömbös-szobor 1944-es felrobbantásának van még.

Sztálin feje a körúton - 1956. októberA forradalmárok 1956. október 23-án este kezdték meg a diktatúra jelképének elbontását: a szobor nyakába kötelet akasztottak, csörlőkkel, teherautókkal és más erőgépekkel próbálták ledönteni, sikertelenül. Miután a hegesztők megérkeztek az akkor Sztálin térnek nevezett Dózsa György útra, lángvágókkal elválasztották a törzset a csizmától, és rövid idő alatt ledöntötték a szobrot. A tömeg „Sztálin testét” egészen a Blaha Lujza térig vitte, ahol tovább darabolták, pontosabban szétverték. A legnagyobb megmaradt, jelenleg ismert maradvány Sztálin ökle, amely a Nemzeti Múzeumban látható. A „Felvonulási téren” a hatalmas tribünön csak a csizma meredt az égbe, a budapestiek pedig „Csizma térnek” gúnyolták a helyszínt.

A forradalom vérbefojtása után a Kádár-rendszer egészen 1965-ig kivárt, amikor a volt Sztálin-szobortól nem messze felavatták Lenin szobrát.

Képek forrása: www. rev.hu

1956.október 23-ára emlékezünk...

Mindössze 20 nap, de a magyar történelem talán legkiemelkedőbb 20 napja zajlott 1956-ban Magyarországon. Egy aprócska, de elszánt nemzet felemelte fejét és nemet mondott az elnyomásra, a diktatúrára és szembeszállt a világ akkori legnagyobb birodalmával. De mi is történt pontosan 1956 október 23 és november 11 között?

Az 1956-os forradalmat megelőző hét esztendő leggyűlöltebb kommunista diktátora Rákosi Mátyás volt. 1956 júliusában bekövetkezett bukása - vagyis az oroszok által történő leváltása és Szovjetunióba költöztetése - átmenetileg csillapította ugyan a lakosság elkeseredését, de mivel a helyére „bűntársa” Gerő Ernő került, a lakosság hangulata alig változott Magyarországon. Az embereknek elege volt az ÁVH korlátlan hatalmából, a diktatórikus kormányzásból, a koncepciós perekből az esztelen és logikátlan gazdaságirányításból illetve az alacsony életszínvonalért felelős kommunista vezetésből. Az elkeseredés és düh nyomán, 1956 őszén küszöbön állt a  forradalom Magyarországon.

A megmoudulásoknak három jelentős előzménye volt! Először is Losonczy Géza, a Petőfi-kört szervező újságíró nyíltan kritizálta Gerő Ernőt a Magyar Nemzetben. A cikk egyértelműen jelezte a formálódó magyar ellenzék tettvágyát, melyet tovább serkentett a Magyar Írók Szövetsége is, mely 1956 szeptemberében nyíltan követelte Nagy Imre visszatérését. Az előzmények sorában a második Rajk László újratemetése volt. Miután még Rákosi idején megtörtént Rajk rehabilitációja, - vagyis napvilágra került az 1949 október 15-én történt kivégzése előtti per valódi háttere - végre megtörténhetett 1956. október 6-án újratemetése is. Maga a temetés óriási politikai tüntetéssé változott, melyen egyes becslések szerint körülbelül 200 ezer fő vett részt előbb a Kerepesi temetőben, majd a Batthyány örökmécsesnél! A harmadik előzmény a lengyelországi események nyomán kezdődő szerveződés volt. A lengyel kommunista párt élén 1948 és 1951 közt Wladislaw Gomulka állt, de mivel kritizálta a Sztálinizmust, 1951 –ben leváltották és letartóztatták.

Ám közben 1956 őszén kirobbant a Poznani munkásfelkelés, melyben a dolgozók a bérek emelését, normák igazságosabb meghatározását és szabad választásokat követeltek. A felkelést ugyan leverte a karhatalom, de a néptömegek ezt követően Gomulka kiengedését és pártfőtitkári kinevezését követelték. Emellett jelentős szovjet ellenes tüntetések kezdődtek országszerte. A lengyel kommunista párt engedett a nyomásnak, és saját hatáskörben döntve kiengedte Gomulkát és kinevezte pártfőtitkárnak. Válaszul 1956 október 21-én a szovjet csapatok megindultak Lengyelországba, hogy erőszakkal vessenek gátat a további eseményeknek.

A világ, és főként a forradalom szélén álló Magyarország népe lélegzet visszafojtva figyelte mi fog történni! Ám Gomulka megtalálta a békés rendezés módját. Tárgyalásokat kezdett a szovjetekkel, melyben kompromisszumot ajánlott, vagyis mérsékelt, és a szovjet érdekeket nem sértő reformokat ígért, melyekhez végül a szovjet vezetők hozzájárulásukat adták. A fegyveres összecsapás így elmaradt, Gomulka pedig főtitkár maradhatott egészen 1970-ig.

A magyar forradalom közvetlen előzményei:

Magyarországon azonban 1956 őszén az események nem a békés megoldás felé haladtak. 1956 október 16-án Szegeden párttól független ifjúsági szervezet alakult, a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége)! Alig egy héttel később pedig 1956 október 22-én a budapesti  műegyetemen 16 pontos követelés készült a legfontosabb követelésekről, mint a szovjet hadsereg kivonulása, Nagy Imre kormányfői kinevezése, többpárti szabad választások megtartása, szabadságjogok biztosítása, a magyar nemzeti szimbólumok szabad használata, Rákosi bíróság elé rendelése, és a bérek rendezése. A MEFESZ –hez más egyetemek is csatlakoztak: Pécsen, Miskolcon, és Sopronban! Az egyetemisták október 22-én fontos döntésre jutottak: másnap a lengyel eseményekre reagálva, szimpátiatüntetést fognak tartani a Bem téren. (Október 22-én Lengyelországban nem lehetett tudni, hogy a szovjet tankok valóban támadásba fognak e lendülni a tüntetők ellen.)

A forradalom és szabadságharc kirobbanása

A forradalom és szabadságharc 1956 október 23-án kezdődött! A pártvezetés ugyan hosszú vita után végül engedélyezte a lengyel szimpátiatüntetést, ám elkéstek az engedményekkel. A nagy napon három fontos forradalmi központ alakult ki. Az első maga a Bem tér volt, ugyanis a diákok a Műegyetemtől a Duna parton vonultak oda, egyre növekvő számú tömeggé gyarapodva. Másik csoport előbb a Petőfi szobornál meghallgatta Sinkovits Imre szavalatát, a Nemzeti dalt, illetve a forradalom 16 pontos követelés listáját, majd ezt követően vonultak a Bem térre. Itt megszületett a forradalom jelképe, a közepén lyukas nemzeti zászló, melyből kivágták a népre erőltetett és történelmünktől idegen kommunista címert. A téren a tömeg meghallgatta az írók kiáltványát is, Veres Péter tolmácsolásában, aki az Írószövetség nevében mondta el azt. Innen a közben már 200 ezer főre duzzadt tömeg a Parlament elé ment, és Nagy Imre megjelenését követelte.

Miért Nagy Imre vezetését akarta a tömeg?

Nagy Imre még 1953 júliusa és 1955 márciusa közti miniszterelnöksége idején bizonyította reformjaival, hogy a demokrácia híve, aki bár abban az időben még a pártállam keretei közt, de akkor is a nép érdekében dolgozva, javítani akart a lakosság helyzetén. Sztálin 1953 márciusi halála után Nyikita Hruscsov - az új szovjet pártfőtitkár  - változásokat akart. Egy új tipusú, engedékyenyebb, központilag kevésbé uralt gazdaságpolitika kísérleteként engedélyezte Magyarországon, hogy a gazdasági változásokat akaró Nagy Imre legyen a miniszterelnök. Tehát 1953 júliusa és 1955 márciusa közt Nagy Imre vezetésével új kormányprogram próbálta helyrehozni a gazdaságot. A program szerint: Mérsékelni kell az ipari termelést és reáljövedelmet , a mezőgazdasági termelést és a beruházásokat pedig növelni.

Nagy Imre 1953 nyarán leállította az erőszakos tészeseítéseket, a hadsereg és a nehézipar eröltetett támogatása helyett a könnyűipart és a kisipart kezdte segíteni. Emellett politikailag is enyhített az elnyomó rendszeren: ÁVH -t visszaszorította, és felfüggesztette a koncepciós pereket. Azonban a világpolitikai változások leállították Nagy Imre reformjait. 1955 május 9 -én a NATO felvette soraiba az NSZK -t, ami miatt a hidegháború kiéleződött, és Hruscsov viszakozott a gazdasági nyitástól. Azonnal leállította Magyarországon a reformokat, és Rákosi leváltotta Nagy Imrét.

1956 október 23-án délután 18 órakor tartott rövid beszéde, mely „elvtársak” megszólítással kezdődött – és így füttyszó és tiltakozó kiabálás közepette indult – az 1953-as programjáról szólt, ám ezúttal a tömeg már sokkal többet várt és akart ennél. Bár Nagy Imre első nyilvános szereplése 1956 október 23-án csalódottságot keltett, az emberek érezték, van már olyan ember a parlamentben aki idővel a forradalom élére állva sikerre viheti az átalakulást.

A forradalom kiteljesedése

Nagy Imre parlamenti beszéde mellett a forradalom emblematikus megmozdulása volt a városligeti , 1951-ben épült 8 méteres Sztálin szobor ledöntése. A szovjetek melletti politikai elkötelezettséget, és Sztálin dicsőítését jelképező monumentális alkotás a magyarság szemében az elnyomás szimbóluma volt. A tömeg október 23-án ledöntötte hát, majd a szobor fejét a testről leválasztva teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház közelébe vontatta.

A Bródi Sándor utcában található rádió azért volt a forradalmárok fontos célpontja, mert a 16 pont közzé tétele szempontjából kulcskérdés lett elfoglalása. A rádiónál a katonák egy része váratlanul átállt, így először úgy tűnt áldozatok nélkül is megszerezhető lesz az épület. Ám ekkor az ÁVH emberei az ablakokból tüzet nyitottak a forradalmárokra, és így a szabadságharc később hosszúra nyúló áldozati listáján megjelentek az első hősi halottak nevei. Az épület mindezek ellenére hajnalra az ostromlók kezébe került, majd a rádiót átköltöztették a Parlamentbe.

A rádiónál folyó eseményekkel egy időben, de 1600 kilométerrel keletebbre, - Moszkvában - este 21-órakor Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió első embere két fontos döntést hozott! Egyrészt a Budapest környéki laktanyák harckocsijait a városba rendelte, másrészt utasítást adott átmeneti időnyerés céljából arra, hogy a magyar tömegek által követelt Nagy Imrét időlegesen miniszterelnökké nevezzék ki! A magyar pártvezetés így 1956 október 24-én reggel 8 órakor nyilvánosan is bejelentette a fontos eseményt.

A forradalom második napja a harcok megindulását hozta, ugyanis a Hruscsov által küldött tankok reggelre megjelentek Budapest utcáin. A magyar felkelők azonban szembeszálltak velük, és a laktanyákból szerezve fegyvert, illetve Molotov koktélokat készítve, megindították a szabadságharcot.

A legfőbb budapesti felkelő központok Széna tér, a Baross tér, a Corvin köz, a Mester utca és a Tűzoltó utca lettek! A forradalom és szabadságharc országos méretűvé vált, amikor a nagyobb városokban is tüntetések kezdődtek. Ám a pártközpontban október 24-én Katonai Bizottság alakult Münich Ferenc vezetésével, és szovjet vezetők is érkezésével megkezdődött az események visszaszorításának megtervezése. Az orosz vezetők leváltották Gerőt és helyére a fiatalabb és a tömegek számára nagyrészt még ismeretlen, - ekkor 44 éves - Kádár Jánost nevezték ki.

A harmadik nap újabb súlyos áldozatokat követelt, ugyanis október 25-én a budapesti tömeg megint a parlament elé vonult, ám a háztetőkről az államvédelmi hivatal emberei tüzet nyitottak a védtelen tömegre, mintegy 50 életet kioltva. A tüntetők megvadultak és a féktelen düh hatására az ÁVH embereit kezdték keresni, meglincselve olyanokat is, akikre csak a gyanú árnyéka vetült. Október 26-án a negyedik nap, a Kilián laktanya is az események középpontjába került, amikor a felkelőknek sikerült bevenniük az épületegyüttest. Mivel a laktanya visszafoglalására kiküldött Maléter Pál ezredes váratlanul a szabadságharcosok oldalára állt, úgy tűnt a forradalom győzelmének esélye és ezzel a reménykedés lángja újra magasba csaphat.

Október utolsó napjaiban a vidéki harcok több helyen felülmúlták a pesti eseményeket is, így Mosonmagyaróváron a karhatalom által elrendelt sortűz 100 halottat követelt. Ennek ellenére mindenhol munkástanácsok alakultak, és Donáth Ferenc illetve Losonczy Géza a pártvezetőket felkeresve a kormány azonnali átalakítását kezdte követelni. A követelést Kádárék ekkor már nem merték elutasítani, és 1956 október 27-én megtörtént a Rákosi időszakban elképzelhetetlen, vagyis létrejött egy koalíciós kormány! Ebben a kommunistákon kívül miniszteri tárcát kaphatott két kisgazda politikus is, Kovács Béla és Tildy Zoltán! 1956 október 27-én, a forradalom ötödik napján tehát minden jel arra mutatott, hogy Magyarország ki fogja tudni harcolni szabadságát.

A forradalom átmeneti győzelme:

Az 1956 október 28 és november 3 közti hét nap a forradalom győzelmi időszaka volt. Október 28-án Donáth és Losonczy után a Szabad Szó is követelte, hogy a hatalom az eseményeket ellenforradalom helyett a nemzeti demokratikus forradalom megnevezéssel illesse! Kialakult Nagy Imre programja is, amikor ugyancsak október 28-án délután megtartott rádióbeszédében kifejtette legfőbb célkitűzéseit. Ezek közt első az volt, hogy a Nemzeti Demokratikus Mozgalom terminust elfogadtatása a világgal, és „tető alá hozza” a tűzszüneti megállapodást. A második célnak a szovjet csapatok kivonulásának elérését tekintette, majd ezt követte az ÁVH feloszlatása, illetve amnesztia biztosítása mindenkinek. A miniszterelnök a demokrácia feltételeit akarta megteremteni a szabadságjogok és a szabad választások, többpárt rendszer kialakításával. A hosszabb távú célok közt előkelő helyet foglalt el a régi magyar jelképek visszaállítása, a március 15 nemzeti ünneppé nyilvánítása és a gazdaságban az erőszakos téeszesítések befejezése. Nagy Imre fontosnak tartotta még az általános fizetésemelés, illetve az árrendezés és más szociális problémák megoldásának kérdését is.

A forradalom ideiglenes győzelme hátterében azonban a Szovjetunió taktikázása állt. Ugyanis az oroszok csupán csak időt akartak nyerni, amikor bejelentették tárgyalókészségüket, és megkezdték erőik visszavonását. Taktikázásuk állt a mögött is, hogy hozzájárultak az ÁVH lefegyverzéséhez, és ahhoz, hogy helyükbe, a forradalmat és a magyar nép érdekeit védelmező Nemzetőrség lépjen! A pillanatnyi helyzetet kihasználva Nagy Imre és a vezetés átköltözött a Parlamentbe, és a miniszterelnök azonnal utasítást adott az 1949 február óta igazságtalanul fogságban tartott Mindszenthy József bíboros kiszabadítására.

Nagy Imre október 30-án rádióbeszédben jelentette be a többpártrendszer bevezetését. Még aznap és másnap összesen kilenc politikai párt alakult újjá. A frissen újraalakult pártok közül négy, azonnal belépett a kormánykoalícióba: a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Független Kisgazdapárt, az SZDP és a Petőfi Párt (régi nevén parasztpárt) Az új koalíciós kormány november 3-án átalakult, államminiszteri kabinet jött létre, benne mind a négy pártból  két – két emberrel.  Az átalakulás elérte a fegyveres erőket is, amikor minden fegyveres testületet, nevezetesen e hadsereget, rendőrséget, határőrséget és a nemzetőrséget is, a stabilitás eléréséig egységes parancsnokság alá, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság hatáskörébe rendelték. A honvédelmi miniszter Maléter Pál lett.

A forradalom győzelmi szakaszában a tömegek biztonságuk és megnyugvásuk érdekében a korábbi hét év politikai elnyomásának és rémuralmának legfőbb szimbólumát, a kommunista pártszékházat is birtokba akarták venni. Így október 30-án megindult a Köztársaság téren lévő szimbolikus épület ostroma! A pártszékházat bevétele során összesen 24 olyan embert is meglincseltek, akiről úgy tudták, hogy a gyűlölt ÁVH –nak dolgozik. Jelentősen hevítette az indulatokat, hogy a tömeg azt hitte, a székház és a tér alatt titkos politikai börtönrendszer működik, ahol ismeretlen körülmények közt elhurcolt embereket tartanak fogva. Bár ez a hír hamisnak bizonyult, a lakosság megnyugodott a győzelem betetőzésének tartott ostrom után.

A nemzetközi helyzet

A magyar forradalom sorsa nem csupán a magyarországi győzelem vagy vereség kérdése volt, hanem sokkal inkább azon múlott, hogy a hidegháború közepette a két nagyhatalmi tömb – az USA vezette NATO és a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés - hogyan fog viszonyulni az 1945 óta érvényben lévő hatalmi helyzet esetleges megváltozásához. Egyszerűbben fogalmazva, a NATO hajlandó lesz e támogatni a magyarok nyugati szférához csatlakozását, és a Szovjetunió hagyni fogja e ennek bekövetkezését. A „képlet” azonban bonyolultabb volt, mint akkor Nagy Imréék gondolták. Ugyanis pont a magyar forradalom idején zajlott a két világhatalom diplomáciai összecsapása is, Egyiptom ügyében.

Egyiptom elnöke Gamal Nasszer ugyanis szovjet segítséggel és a keleti blokkhoz közeledve államosította a Szuezi csatornát, mely a nyugati hatalmak számára kulcsfontosságú kereskedelmi útvonal volt. Anglia és Franciaország ne hagyhatta érdekeik csorbulását, így Izraelt felkérve a csatlaozásra, közös támadást indítottak Nasszer országa ellen. Október 29-én Izrael reggel megindította a hadműveleteit. Ahogyan várható volt, az összecsapás a két nagyhatalmi tömb konfliktusává változott. A Szovjetunió komoly fenyegetést intézett az USA és szövetségesei felé, kilátásba helyezve, hogy Egyiptom és Magyarország ügyében akár a világháborús helyzet kialakulása is megtörténhet. Az USA ekkor meghátrált, és először nyíltan elítélte az egyiptomi támadást, majd titkos megbeszélések keretében lemondott a magyarországi forradalom támogatásáról is.

A döntés és titkos alku után az ENSZ felhívására Izrael kivonult Egyiptomból és Hruscsov szabad kezet kapott Magyarország lerohanásához. Ilyen előzmények után nem volt meglepő, hogy amikor Nagy Imre november 1-én felvette a kapcsolatot az ENSZ főtitkárral, Dag Hammarskjöldel és bejelentette, hogy Magyarország ki fog lépni a Varsói Szerződésből, hogy semleges államként az ENSZ Bt védelmét élvezhesse, a felkérés az USA nyomására süket fülekre talált. Nagy Imre akkor természetesen nem tudhatta a valós helyzetet, és bízva a nemzetközi segítségben november elsején bejelentette a rádióban Magyarország semleges státuszát.

A szovjet támadás és a megtorlás:

A Szovjetunió az október utolsó napjaiban a nyugattal megkötött titkos alkuig a magyar forradalommal szemben a megtévesztés politikáját alkalmazta. Kifejezte ugyanis látszólagos tárgyalókészségét, hogy időt nyerjen, és egy forradalmi küldöttséget hívott tárgyalni a parlamentbe. A küldöttség november 3-án Maléter Pál vezetésével indult el a találkozóra, ám az orosz katonaság tárgyalás helyett a tököli főparancsnokságra, szállította őket.

Ugyanis közben Hruscsov megkapta a nyugati „hozzájárulást” a beavatkozásra, így november 1-én megszületett a Forgószél hadművelet terve Magyarország katonai lerohanására. Az akciót Hruscsov a Varsói Szerződés főparancsnokára Konyev marsallra bízta.  Az események felgyorsultak, és november 1-én Jurij Andropov nagykövet magához hívta Münich Ferencet és Kádár Jánost, majd váratlanul a Szovjetunióba vitette őket! Moszkvában a két meglepett magyar vezetőt választás elé állították: vagy közreműködnek a forradalom leverésében, vagy a Szovjetunió miután lerohanta az országot, új személyeket keres Magyarország élére. Végül Kádárék elfogadták a „felkérést” azzal a feltétellel, hogy a forradalom eltiprása után nem állítják vissza a Rákosi rendszert, és mérsékelt változások valósulhatnak meg.

Kádárékat a megbeszélés után november 3-án Ungváron át Szolnokra vitték, ahol csatlakoztak a Budapest megtámadására induló páncélos hadsereghez! Szolnokon Kádár azonnal rádióbeszédet mondott, melyben bejelentette a Forradalmi Munkás Paraszt kormány megalakulását, és beolvasta az új és „legitim” kormány névsorát. A bejelentést követően Kádár és Münich Szolnokon várta meg a budapesti forradalom leverését.

A szovjet támadás november 4-én hajnali 4-kor indult meg. Alig több mint egy órával később, hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre rádióbeszédre kényszerült, mely élete utolsó szabad megnyilatkozása volt:

„Itt Nagy Imre beszél a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állna! A kormány a helyén na! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

A reménytelen harc Pesten november 4 és 11 közt folyt. Utoljára Csepel - Újpest esett el, vidéken pedig Dorog, Tatabánya, Pécs tartott ki legtovább. Ám november 11-re mindenütt vége lett a harcnak!

November 7-én Kádárt Pestre vitték, ahol letette a hivatali esküt, a Nagy Imre kormányt pedig felmentették november 12-én. Nagy Imréék a harcok során a parlament elhagyására kényszerültek, ám Hruscsov és Tito összefogtak, a csapdába ejtésük idejére, és Tito menedéket ajánlott nekik a Jugoszláv nagykövetségen. Mikor azonban Nagy Imre és társai odaértek a Kádár-kormány elismerésére kérték fel őket (ezt megtagadták) Végül november 4 - 22 közt a követségen tartózkodtak, majd Kádár a tárgyalás ígéretével kicsalta őket. Ekkor meglepetésként kellett tudomásul venniük, hogy az értük küldött busz célállomása a tárgyalások helyszíne helyett egy romániai katonai bázis volt. A forradalmi csoport a laktanyában 5 hónapot tartózkodott, majd 1957 áprilisban visszavitték őket Budapestre a tervezett per végrehajtására.

Eközben Mindszenty József bíboros az USA nagykövetségre menekült, ahol végül 15 éven keresztül tartózkodott, egészen 1971ig. Ekkor a Vatikán és a magyar kormány megállapodásával távozhatott a Vatikánba.

Az ellenállás letörése

A forradalom leverése után a Kádár-rezsim két fő gondja a munkástanácsok visszaszorítása és a hatalommal továbbra is ellenséges, lázító szervezetek megszüntetése volt. A Nagybudapesti Központi Munkástanács például november 14-én jött létre, és jelentős hatalommal bírva sztrájkokat szervezett Budapesten. Kádáréknak ráadásul ekkor még nem álltak rendelkezésre megbízható rendvédelmi alakulatok, így ideiglenesen önkéntes pártemberekből vattakabátos pufajkásokból szerveztek félkatonai csoportokat, a rendőri feladatok elvégzésére. Később erre a célra jött létre 1957. januárjában a munkásőrség. A sajátos helyzetben eleinte tárgyalni kényszerültek a munkástanácsokkal, majd december 9-én már képesek voltak erővel is fellépni, és rajtaütöttek a budapesti munkástanácson. Az ellenséges szervezetek közt a Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács jelentette a fő veszélyt a hatalomra, illetve az Írószövetség, mely továbbra is nagy véleményformáló erővel bírt Magyarországon.

Ezen szervezetekkel Kádárék december 11-én számoltak le, amikor egyszerűen betiltották működésüket! Közben december 5-én és 6-án összesen 200 értelmiségi vezető tartóztattak le, köztük a munkástanácsok két vezetőjét, Bali Sándort és Rácz Sándort.

A megtorlás Magyarországon:

A harcokban összesen 3300 felkelő halt meg, a megtorlás során pedig 229 embert végeztek ki, és további 20 ezer forradalmárt börtönöztek be. Jelentős volt az internáltak száma is, hisz összesen 13 ezer „gyanúsított” kapta ezt a sorsot! A harcok és megtorlás elől 170 ezer ember menekült külföldre. Mindezekhez kell hozzászámolni, hogy a december elejére időzített „rendcsinálás” során történő tömegbe lövésekkel - Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben – további 100 halálos áldozat is gyarapította a veszteségek listáját. Mindent egybevéve az 1956-os forradalom és szabadságharc erőszakos leverése 3629 magyar élet kioltását, 200 ezer ember életének gyökeres megváltozását, és egy egész nemzet önálló akaratának elfojtását hozta.

A Nagy Imre per 1958 február és június közt zajlott, a vád pedig "szervezkedés a népi demokratikus rend megdöntésére" volt. Az eljárás végén három kivégzés zajlott 1957 június 16-án: Nagy Imre, Maléter Pál, és Gimes Miklós esetében. Emellett külön eljárásban Szilágyi József halálra ítélése is megtörtént a per alatti magatartása miatt. Losonczy Géza pedig a tárgyalás előtt halt meg. Kopácsi Sándort Budapest volt rendőrfőnökét életfogytiglani, Donáth Ferencet tizenkét évi, Tildy Zoltánt hatévi, Jánosi Ferencet nyolcévi, Vásárhelyi Miklóst, a Nagy Imre kormány sajtófőnökét ötévi börtönre ítélték.

Később ugyan Kádár azzal is megpróbálta „feledtetni” az eseményeket, hogy jelentős béremeléseket rendelt el (18%) illetve megszüntette a beszolgáltatásokat, és lehetővé tette az állami boltok bérbeadását, emellett lehetővé tette márc.15 iskolaszüneti nappá nyilvánítását, és zászlónkon a kommunista címer mellőzését, de ugyanakkor 1957 májusában megkötötte a szovjet-magyar államközi szerződést a szovjet csapatok ideiglenes itt tartózkodásáról.

A szovjet hadsereg végül még 34 évig tartózkodott hazánkban. A Közép-Európában (Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon) állomásozó szovjet csapatok egyoldalú kivonását 1988 decemberében jelentette be Mihail Gorbacsov; a magyarországi folyamatot az 1990 márciusában kötött moszkvai egyezmény szabályozta (ekkor 50 ezer orosz katona, 19 ezer polgári alkalmazott és 32 ezer családtag tartózkodott Magyarországon). A csapatkivonás 1990 márciusában kezdődött meg: az utolsó katonai alakulat 1991. június 16-án távozott, három nappal később, 1991 június 19-én, délután 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál pedig elhagyta az országot a legutolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a déli hadseregcsoport parancsnoka is. A magyar országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben ("az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a Magyar Szabadság Napjáról") június 19-ét nemzeti emléknappá, a hónap utolsó szombatját pedig a Magyar Szabadság Napjává nyilvánította

Történész körökben elterjedt vélekedés szerint az 56 -os megtorlások igazi befejeződése 1963 -ig váratott magára, amikor Kádár János márciusban kiadta az 1963 évi 4. törvényerejű rendeletet, melyben közkegyelmet hirdetett az  56 -os forradalom letartóztatottjai számára. A rendelet alapján 3480 ember szabadulhatott a kommunista börtönökből! A közkegyelem azonban nem volt teljes, és természetesen a meghalt  százak is történelmünk örök veszteségét jelentik. 1956 emléke örökké élni fog a magyarok szívében!

Forrás

"Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik-
Ők, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? ..."

"Mennyből az angyal" Márai Sándor

Az '56-os forradalom fővárosi helyszínei okostelefonon

Akinek okostelefonja van az a megemlékezés során hasznát veheti :)

Virtuális '56 néven szombattól elérhető az az okostelefonokra fejlesztett alkalmazás, amely megmutatja az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti helyszíneit és felvilágosítást nyújt az adott helyen történt eseményekről.

A Layar program alatt futó Virtuális '56 segítségével az okostelefon - saját GPS helyzetét bemérve - a beépített iránytű segítségével megmutatja a forradalmi helyszínek pontos helyzetét és távolságát, abban az irányban, amerre a telefon kamerája éppen néz. A "látótávolság" 100 méter és 5 kilométer között állítható.

Program ajánló október 23-ára

Lassan közeledik október 23-a, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja, ezért gondoltam ajánlanék néhány program lehetőséget a méltó megemlékezéshez...

Mindössze 20 nap, de a magyar történelem talán legkiemelkedőbb 20 napja zajlott 1956-ban Magyarországon. Egy aprócska, de elszánt nemzet felemelte fejét és nemet mondott az elnyomásra, a diktatúrára és szembeszállt a világ akkori legnagyobb birodalmával.

Két költemény, ami leginkább megidézi a forradalom szellemét:

Egy film, amit érdemes legalább egyszer megnézni...és átérezni...

A Temetetlen halott - Nagy Imre naplója

(A Temetetlen halott - Nagy Imre naplója) (színes, fekete-fehér, magyar-szlovák-lengyel történelmi dráma, 124 perc, 2004)

Rendező: Mészáros Márta
Főszereplő(k): Horváth Lili, Andorai Péter, Jan Nowicki, Moór Marianna
Hazai bemutató: 2004. 10. 21.
Kritika: Utolsó utáni kenet

Tartalom: A Kossuth-díjas Mészáros Márta filmrendező filmjében Nagy Imrének állít emléket, szubjektív szemszögből bemutatva életét az 1956-os eseményektől a kivégzésig, majd utóéletét napjainkig.

A film szövetét Nagy Imre hiteles szövegei (önéletrajza, elemzései, felszólalásai, cikkei, levelei, a bíróság előtt tett vallomása) adják, valamint korabeli filmek, híradóanyagok, fotók, melyek segítenek felidézni az életutat. A hiteles és pontos történelmi háttér biztosítása miatt a forgatást hosszas adatgyűjtés előzte meg, ugyanakkor éppen olyan fontosak azok a jelenetek, amelyeket színészek játszanak, hiszen ők teszik átélhetővé a történetet.

"Nagy Imre élettörténete a XX. századi történelem alaptörténete. Ő volt az első kommunista vezető, aki egy nemzeti forradalom - az '56-os - jelképe, miniszterelnöke, aki felmondta a Varsói Szerződést, kiállt a többpártrendszeren nyugvó demokráciáért. Sokan úgy vélik, hogy 1956-ban vállalt szerepe, majd halálig vállalt hűsége a forradalom eszméjéhez nem következett az életútból, kommunista meggyőződéséből, moszkvai múltjából, hogy valami rendkívüli katarzis, titok történt vele.

Személyes okom is van arra, hogy ezt a filmet megcsináltam: gyerekkoromban ismertem meg Nagy Erzsébetet. Végigkövettem hányatott sorsát, amikor magányosan, kitaszítva élt, majd elszánt harcát az apja rehabilitálásáért. Nagy Imrével is többször találkoztam, máig emlékszem kedves, joviális alakjára. Nálam lehetett őt először nyilvánosan látni, a "Napló" filmsorozat második részében (Napló szerelmeimnek), emlékszem az eufórikus fogadtatásra, amikor hajlott alakja föltűnt a vásznon. Régóta készülök arra, hogy filmet készítsek róla" - vallotta Mészáros Márta. /forrás/

Egy múzeum, amit látni és érezni kell...

Ellenállás terme (ez a terem szól kimondottan az '56-os eseményekről, de vélemenyéme szerint az egész múzeumot érdemes megtekinteni, ha már ott vagyunk...)

1945-ben, a II. világháborút követően új ideológiai-politikai rendszert erőltettek Magyarországra. Erre válaszul széleskörű ellenállási mozgalmak szerveződtek hazánkban, melyekben a maga módján minden társadalmi réteg részt vállalt.

Magyarországon a szovjet megszállók olyan új világot rendeztek be, melyben nem volt hely a régi értékrend, a hagyományos erkölcsök számára. Szovjet világ volt ez, szovjet típusú embereknek. Idegen és elfogadhatatlan a magyar társadalom túlnyomó többsége számára. Üldözték a vallást, Isten helyett a párt vezetőit, Sztálint és Rákosit kellett tömjénezni. Tilos volt a hazaszeretet. Azt követelték, hogy a magyar emberek a Szovjetunió céljaival és érdekeivel azonosuljanak. Szembeállították egymással a családtagokat, feljelentési kötelezettséget írtak elő a családtagok, rokonok számára is. Példaképül állították azt a szovjet gyereket, aki saját „szabotáló” apját jelentette fel a rendőrségen. Aki pedig mindezt nem volt hajlandó elfogadni, arra lesújtott a mindent behálózó és ellenőrző, mindenkit rettegésben tartó terrorgépezet: az ÁVO. A rendszert a terror és a félelem működtette.

A kommunista diktatúrával szemben a társadalom minden rétegére kiterjedő ellenállás bontakozott ki. Kevés területe volt az országnak, ahol ne szerveződtek volna kisebb vagy nagyobb ellenállási csoportok. Tízezrek vállalkoztak a fegyveres ellenállás szervezésére, röplapgyártásra, terjesztésre, a nyugati hatalmakkal való kapcsolat felvételére, sőt akár szabotázscselekményekre is. Nem kevesen vállalták a biztos halált, amikor röplapgyártásra vagy fegyveres ellenállás szervezésére vállalkoztak. Voltak, akik összegyűjtötték és elrejtették a háborúból visszamaradt fegyvereket, és arra készültek, hogy ha esély adódik, fegyverrel harcoljanak a szabadságért. Kegyelem esetén is életfogytiglani börtönbüntetés várt rájuk.

Tíz év alatt, 1945 és 1956 között, több mint ötven ügyben mintegy ezerötszázan álltak bíróság elé államellenes szervezkedés vádjával. Köztük 15-16 éves gyerekek, akik Balatonfűzfőn az aszfaltra festették, hogy „Kötelet Rákosinak!”, „Halál a kommunistákra!”; diákok, akik szabotázsakciókat szerveztek az ország minden részén; parasztok, akik nem teljesítették a beszolgáltatási kötelezettséget. Békéssámsonban négy éven keresztül működött a Magyar Ellenállási Mozgalom. Híres röplapjaikat – „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja”; „Ávós spicli, figyelünk!” – az egész országban terjesztették. Több mint húszan voltak. Ügyükben két halálos ítéletet és hosszú börtönbüntetéseket szabtak ki. Farkasfán, Vas megye egyik legkisebb településén és a környező falvakban 80 embert fogott le az ÁVO, mert segítették a határon átszökőket. Kettőjüket kihallgatás közben agyonverték, hetet, köztük egy nőt, kivégeztek, a többiek súlyos börtönbüntetést kaptak. A „Rongyos gárda” (28 vádlott), az „Antibolsevista Magyar Ellenállási Mozgalom” (19 vádlott), a „Zalai Fehérgárda” (86 vádlott), a „Kard és Kereszt Mozgalom” (28 vádlott), a pálosszentkúti, a kesztölci, a bajai ellenállási mozgalmak (76 vádlott), illetve a katonai ellenállás szervezetei: a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK, 36 vádlott), valamint Hadváry Pál ezredes és társainak (5 vádlott) ügye találomra kiragadott példák, hiszen az ország minden részén, minden korosztályban, minden társadalmi rétegben szerveződött az ellenállás. Ellenállók lettek azok a diákok, akiknek megszüntették iskoláit, elhurcolták tanárait, megfélemlítették szüleit. Azok a katonatisztek, akik nem tudtak beletörődni abba, hogy Magyarország szovjet csatlós legyen. Azok a munkások, akik kiharcolt jogaikat védték. Azok a parasztok, akiket kuláklistával, beszolgáltatással, padlássöpréssel nyomorítottak. Azok a tanárok, tanítók, jogászok, orvosok, akik nem törődtek bele politikai jogaik megszüntetésébe. Mert nem tűrhették a megaláztatást, mert nem akartak félelemben élni – demokratikus Magyarországot akartak.

A kommunizmus mindenkit ellenségévé tett. Elég volt elmaradni egy Szabad Nép-félóráról, egy viccet elmesélni, nem eléggé lelkesedni, pénzt adni a kitaszítottak családjának vagy csak köszönni nekik. Aki nem tapsolt elég hosszan, az is ellenséggé vált.
A bátrakat, akik szembeszegültek a félelmetes terrorrendszerrel, megölték, névtelen sírba temettették, mert még holtukban is féltek tőlük, és mindent megtettek azért, hogy emlékük se maradjon. Kémnek, hazaárulónak nevezték a hazájuk szabadságáért életüket kockára tevőket. Sokuknak a nevét sem ismerjük, másokról még mindig a kommunista hazugságok terjednek.

Pedig ők igazi hősök.

További részletek a múzeumról és az állandó kiállításokról ITT taláható.

 

Még több 1956-os eseményekről ITT!

És végül, de nem utolsó sorban olvassátok ezen a napon a blogom, mert különleges cikkel készülök megemlékezni 1956-ról...;)

Makovecz Imre 56-ról

A nem régiben elhunyt Makovecz Imre nyilatkozata 1956-ról (2005)

A Kossuth-díjas építész 1956-ban harmadéves építészmérnök-hallgató volt a budapesti műszaki egyetemen. A Heti Válaszban megjelent interjúban arról beszélt, hogyan élte meg az eseményeket a forradalom egyik tűzfészkeként emlegetett intézményben?

- A műegyetemen reggel még senki nem tudott semmit, és senki nem gondolt semmire. Vittük a cuccunkat, a táskát, a tízórait, amit anyu csomagolt. Délelőtt elterjedt, hogy nagygyűlés lesz, merthogy az egyetemistáknak követeléseik lennének. Egyre nagyobb izgalom lett úrrá az embereken. A délutáni nagygyűlésre zsúfolásig megtelt az aula. Egyetlen ember volt, aki könyörgött, hogy ne menjünk ki az utcára. Marián őrnagy, a honvédelmi tanszék katonája, aki nagyszerű ember volt, és tudnia kellett, hogy miért mondja ezt. De minket mindannyiunkat, a drága jó Mariánnal együtt elsodortak az események.

(...)

- Amikor jöttek a megtorlások, nem aggódott?

- Az ember arra gondol, hogy megússza. Ezenkívül van egy titka az egésznek. Minden vizsgálati fogság és minden kihallgatás öt percen belül veréssel folytatódik. Aki már az elején bevizel a veréstől, az olyat is bevallhat, amit el sem követett. Aki viszont kitart az álláspontja mellett, kibírja a megpróbáltatásokat, az megúszhatja. Aki tagad, azt nagyon nehéz halálra ítélni.

- Évtizedekkel később nem a halottaknak állított emlékművet, hanem azoknak, akiket nem öltek meg, de az életüket a múlt rendszerben tönkretették.

- Egy idős asszony keresett meg Pécsről a kilencvenes évek elején, s azt mondta, ha hajlandó vagyok egy ilyen emlékművet megépíteni, akkor rám hagyja a házát. Mondtam neki, hogy a házat nem fogadhatom el, de megcsinálom az emlékművet. Egy betonkockát építettem, ami dróttal van lezárva, abban van egy ülő alak, fogja a fejét, néz a semmibe, előtte tükör. Aki odaáll az emlékmű vasrácsos ajtajába, és benéz, a tükörben magát látja a rács mögött...

AZ INTERJÚ TELJES TERJEDELMÉBEN A HETI VÁLASZ NYOMTATOTT LAPSZÁMÁBAN (5. évfolyam 42. szám, 2005.10.20.) A 21-23. OLDALON OLVASHATÓ.

"Minden perccel közelebb kerülünk a szocializmushoz"

Ötvenöt év távlatából sokaknak úgy tűnhet, hogy ami Magyarországon 1956. október 23-án történt, az hirtelen forradalmi kitörés volt, amelynek szinte csak napokkal korábban volt némi előzménye, az egyetemi ifjúság jól ismert szerveződése. Valójában azonban a hangulat már szeptemberben „forradalmi” volt, és nagyon sok ember érzékelte a változásokat. Ezt illusztrálja egy párizsi tudósító korabeli beszámolója is.

„Budapesti sétáim alkalmával nem egy csodabogarat találtam, amelyet lelkes jelszógyártók számlájára írok. Így például a Móricz Zsigmond körtéren levő egyik eszpresszó kirakatában elhelyezett termetes villanyóra felett dekoráció tudatja a járókelőkkel, hogy ’minden perccel közelebb kerülünk a szocializmushoz’. Borzongva gondolok arra, hogy ma éjjel, amikor visszaállítják a téli időszámítást Magyarországon, 60 teljes percen keresztül egyhelyben topog majd a szocializmus…”

Minderről a Szabad Nép 1956. szeptember 30-ai számában írt Thomas Schreiber, a francia rádió-televízió, valamint a párizsi L’Express hetilap Budapesten tartózkodó, magyar származású munkatársa. A hivatalos pártlapban publikált beszámolóból persze nemcsak a dekoráció tűnik ki, hanem az is, hogy mit tapasztalt Schreiber a pestiekkel beszélgetve.

Szólásszabadság - szeptember végén

„A párt- és államapparátus legkülönbözőbb rangú és legkülönbözőbb társadalmi osztályokból származó beosztottjaival volt alkalmam találkozni, s ezek őszintén beszéltek a problémákról: az eredmények mellett nem hallgatták el a hibákat sem” - írja Schreiber, sőt, hozzáteszi: „Ebben az új légkörben az emberek szabadon vitatkoznak, sokszor brutális őszinteséggel elemzik a legkülönbözőbb, úgynevezett ’kényes kérdéseket’, melyek ezáltal megszűnnek ’kényesek’ lenni, hiszen beszélnek róluk. A szólásszabadság számomra egyike volt a legkellemesebb meglepetéseknek.” Persze azért a tudósító megjegyzi azt is: „Természetesen látom e szólásszabadság világosan megvonható határait.”

Nevében is véget ér a Rákosi-korszak

"A Minisztertanács a személyi kultusz egyes maradványainak felszámolása érdekében több elnevezést megváltoztatott" - erről jelent meg MTI-közlemény 1956 szeptemberében. A Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek elnevezését Csepel Vas- és Fémművekre változtatták, a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemből Nehézipari Műszaki Egyetem lett. A Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyt pedig Országos Középiskolai Tanulmányi Versennyé nevezték át.

A szólásszabadság (korlátozott) megjelenése a Rákosi-rendszer bukását jelezte, de nemcsak azt, hanem az egész sztálinista rendszer összeomlását vetíti előre. Maga a sztálinista pártvezér, Rákosi Mátyás már 1956 nyarán megbukott, gyakorlatilag saját pártja száműzte a Szovjetunióba – erről Mementó-sorozatunk korábbi részében már írtunk. 1956 őszén a Rákosi mögötti második ember, Gerő Ernő lépett egyet előre, de az ő kezéből fokozatosan kicsúszott a hatalom.

Hogy mi volt a helyzet 1956 őszén, Magyarországon, azt általánosságban jól megvilágítja egy közgazdász, Kornai János elemzése. A világszerte ismert tudós 1993-ban a HVG kiadónál megjelent társadalom- és közgazdaságtudományi művében, A szocialista rendszerben általános magyarázatot ad arra, hogy a klasszikus sztálinista rendszerek reformjánál (jelen esetben a Rákosi-rendszer után) miért nem képes a kommunista párt megállítani a lavinát, amit a nyilvánosság, vagyis a szólásszabadság engedélyezése vált ki. Kornai ugyan példáként a nyolcvanas évek Szovjetunióját, a gorbacsovi glasznosztyot - a nyilvánosság, a szólásszabadság engedélyezését - említi, de a példa igaz az ötvenhatos Magyarországra is.

„A reformfolyamatok közepette a kommunista párt meg akarja tartani hatalmi monopóliumát, de eközben szabadjára ereszt olyan politikai erőket, amelyek azonnal e monopólium feladását követelik. A párt meghirdeti a ’glasznosztyot’, de az emberek nem a hálájukat fejezik ki ebből az alkalomból, hanem felhánytorgatják mindazt, ami tragédia és sérelem érte őket, és amiért a pártot és a rendszert tartják felelősnek. A kommunisták kinyilvánítják készségüket, hogy lemondanak az emberek megfélemlítésének kegyetlen módszereiről. De amint kevesebb a félnivaló, az emberekből elemi erővel tör fel az igény az önkényuralom teljes felszámolására és az intézményesen garantált demokráciára. Ez veszélybe, sőt kiélezett helyzetben végveszélybe sodorja a kommunista pártot” – írja Kornai, és ez nemcsak a Szovjetunióban torkollott a kilencvenes évek bomlási folyamataiba, hanem Magyarországon is radikális változást eredményezett volna 1956-ban. Ám nálunk végül a külső beavatkozás, éppen az akkori Szovjetunió hadseregének inváziója vetett véget az 1956-os forradalomnak.

Bizonytalanság, félénkség és bizalmatlanság

A bizonytalanságra, a változások törékeny mivoltára Schreiber is utal 1956 szeptemberi cikkében: „Találkoztam olyanokkal is, akik elismerik ugyan a jelenlegi lényeges változásokat, de félénken és, szabad legyen hozzátennem: némi bizalmatlansággal szemlélik azokat, azt mondják, hogy a bizalom légkörét kizárólag az utóbbi hónapok folyamán hozott különböző határozatok, rendeletek végrehajtása képes teljes mértékben helyreállítani. Ezzel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy a bizalom légkörének helyreállításához már számos feltétel megvan.” Mindez a Szabad Nép hasábjain elég furcsának tűnik, hiszen a hivatalos pártlap ritkán adott teret bizonytalan nézeteknek az ötvenes években. Mindez a helyzet rendkívüliségét mutatja: a pártlap korábban hol erőteljes sztálinista szólamokat zengett, időnként pedig – kisebb vehemenciával ugyan – de reformszócsőként is funkcionált, de az ilyesfajta ingadozásnak nem nagyon volt helye az újságban.

Schreiber beszámol az 1956 nyarán még betiltott, de aztán ősszel újjáéledő értelmiségi kezdeményezés, a fiatal baloldaliak Petőfi Körének rendezvényeiről is. (A Petőfi Körről Mementó-sorozatunk korábbi részeiben már részletesen írtunk.) A párizsi tudósító így ír: „Jelen voltam néhány nappal ezelőtt a DISZ Petőfi Körének a gazdasági vezetés kérdéseivel foglalkozó vitaestjén, ahol őszintén, bátran és pozitív bírálatok formájában tárgyaltak a fiatal közgazdászok és idősebb szakemberek a tervgazdálkodás megjavítása érdekében szükséges intézkedésekről. Megoldani a gazdasági élet nehézségeit nem látszik könnyű feladatnak, de – úgy látom – a jelenlegi légkör e téren is mindenkit optimizmusra jogosíthat.”

Egy kép - 1956 következő heteiből

Schreiber írásának egésze azokat a fokozatokat tükrözi, amit Kornai János úgy jellemez, hogy „a liberalizációs tendencia egyik megnyilvánulása, hogy általában az embereket, de különösen az értelmiséget, a tudományos kutatókat önálló gondolkodásra és a valóság őszinte elemzésére buzdítják. (…) A felismerés hosszú út, amelynek első állomásaként személyekben keresik a hibát. Ekkor minősítik Sztálint és a nemzeti kis Sztálinokat gonosztevőknek, akik a fő felelősséget viselik minden bajért. A következő állomás: nem egyszerűen a személyeknek, hanem egy-egy időszakban hibásan kijelölt politikai irányvonalnak tulajdoníthatók a bajok. Később ez sem ad elegendő magyarázatot. A szocializmus jó rendszer, de annak az a sajátos változata (speciális ’modellje’), amely addig megvalósult, hibás. (…) Amikor aztán elönti az embereket a keserves kiábrándulás következő hulláma, akkor rájönnek: a rendszerben van a baj, és nem annak egyik vagy másik konkrét változatában.”

Kornai elemzése az összes szocialista-államszocialista rendszerre vonatkozott, nem speciálisan 1956-ra, de Schreiber írása is tükrözi, hogy ekkor Magyarországon kezdtek összesűrűsödni ezek a hullámok, a Kornai által leírt fokozatok. 1956 tavaszán egyre szabadabbá vált a véleménynyilvánítás, majd az év nyarán leváltották a „helyi kis Sztálint”, Rákosit, és politikai irányváltást hirdetett az állampárt, majd folytatódott a gazdasági problémák megvitatása – például a Petőfi Körben – végül pedig az október 23-ai forradalom az egész rendszer eltörlését eredményezte volna – ha nem avatkozik be a szovjet hadsereg. /forrás/

Túl korán temették a Rákosi-rendszert

Ezzel a bejegyzéssel kezdeném meg a hangolódást a vasárnapi nemzeti ünnepre...

1956. október 6-án újratemették az 1949-ben koncepciós perben halálraítélt Rajk Lászlót. A keménykezű és kíméletlen kommunista ex-belügyminiszter felravatalozása nem az ő személye miatt volt érdekes, hanem mert egy egész szisztéma, a Rákosi-rendszer temetését jelentette. Igaz, a tömeg és a szónokok túl korán búcsúztatták a Kerepesi úton a rendszert, és hiába ígérgette Apró Antal, hogy többet ilyesmi nem lesz Magyarországon, mert 1958-ban Nagy Imrét még felháborítóbb eljárás után végezték ki.

„A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elhatározta, hogy a korábbi évek politikai pereiben ártatlanul elítélt és kivégzett elvtársainknak, akiket a párt Központi Vezetősége már korábban rehabilitált és párttagsági jogukba visszaállított, meg kell adni a munkásmozgalom harcosait, forradalmárait megillető végtiszteletet. Rajk László elvtársat, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő alakját, a Központi Vezetőség s a Politikai Bizottság volt tagját, Pálffy György altábornagy és Szőnyi Tibor elvtársakat a Központi Vezetőség volt tagjait és Szalai András elvtársat, a Központi Vezetőség volt osztályvezető helyettesét a Kerepesi úti temetőben katonai gyászpompával helyezik örök nyugalomra, a munkásmozgalom nagy halottai számára fenntartott sírhelyen.”

Ez az október 3-án született közlemény másnap jelent meg a kommunista pártlapban, a Szabad Népben. A közlemény jelezte, hogy a magyar pártvezetés kénytelen szembenézni a szörnyű múlttal, amikor nemcsak a kommunista párton kívül ellenségként megbélyegzett embereket kezdték üldözni a negyvenes évek végétől, hanem az állampárton belül is megindult a tisztogatás.

Hol van Kádár és Gerő?

A Szabad Nép mindehhez hozzátette: „A Központi Vezetőség, a Politikai bizottság a temetés megrendezésére az alábbi bizottságot küldte ki: Apró Antal, Bata István, Csébi Lajos, Gáspár Sándor, Kiss Károly, Kovács István, Lukács György, Major Tamás, Marosán György, Mező Imre, Mód Péter, Münnich Ferenc és Vég Béla elvtársak.”

Rajk László újratemetése 1956-ban

Fotó: MTI

A névsor „impozáns”, későbbi '56-os kommunista áldozatok és a megtorlás végrehajtói és elrendelői egyaránt szerepelnek itt. Ugyanakkor a listáról hiányzik október eleji Magyarország két legfontosabb vezetője. Az egyik Gerő Ernő, aki Rákosi társaként fontos szerepet játszott a koncepciós perekben, és aki 1956 októberében éppen a Magyar Dolgozók Pártja, vagyis az állampárt első embere volt. A másik pedig Kádár János, aki akkor lépett előre informálisan a párt második számú emberévé, amikor Gerő 1956 júliusában a párt első titkári posztján felváltotta Rákosi Mátyást.

Az újságírók ígérik: nem rágalmaznak többet

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége október 4-én gyászülést tartott Rajk László és társai emlékére. „A gyászülésen több felszólaló juttatta kifejezésre az újságírók mélységes megrendülését a sajtónak a hazug perekben vállalt részesedése miatt. A gyászülés kifejezte szilárd elhatározását: az újságírók soha többé nem engedik, hogy a sajtó az igazság védelmezője helyett ártatlanok rágalmazója és üldözője lehessen” – írta a Szabad Nép másnap.

Kádár távolmaradása sem véletlen azonban a Rajk-újratemetésen. Bár ő maga is utóbb megjárta Rákosi börtöneit, gyászos szerepet játszott a Rajk-per idején, hiszen éppen Kádár váltotta Rajkot a belügyminiszteri poszton, és ezt a tisztséget végig betöltötte az 1949-es koncepciós per idején. Kádár konkrét szerepe a Rajk-perben máig nem teljesen tisztázott, de a politikai vezetés aligha kívánta megkockáztatni az 1956 október eleji forrongó közhangulatban, hogy Kádár maga is exponálja magát az újratemetésen.

Majd következett a temetés napja. Október 6-án a Szabad Nép címoldalán öles cikket közölt: „Soha többé!” címmel. Ebben az írásban a pártlap hangsúlyozza: „Rajk László elvtárs, a magyar kommunista mozgalom kimagasló alakja, Szőnyi Tibor, Pálffy György, a Központi Vezetőség volt tagjai és Szalai András, a Központi Vezetőség káderosztályának volt helyettes vezetője nem az ellenforradalom terrorjának esett áldozatul. Nekik és egész pártunknak tragédiája, hogy a mi rendszerünkben vetették börtönbe és végezték ki őket; hogy a nép és a szocializmus nevében hangzott el a halálos ítélt a párt, a nép, a szocializmus hűséges – haláluk percében is hűséges katonái iránt.”

Szovjet-jugoszláv, jugoszláv-magyar megbékülés

Minthogy ekkoriban újabb látványos állomásaihoz érkezett a szovjet-jugoszláv megbékélés, Moszkva a magyar pártvezetőket is erőteljes nyomás alá helyezte, hogy – a délszláv állam elleni Rákosi-érabeli hidegháborús propagandát felváltva – igyekezzenek kiengesztelni Belgrádot. Ennek köszönhető alighanem a cikk érvelése: „A párt tudatában van annak, hogy Rajk László elvtársnak és más elvtársainknak kivégzése, a szocialista törvényesség sorozatos súlyos megsértése nagyon nagy kárt okozott a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Különösen fájlaljuk, hogy a Rajk-per, amelyet a jugoszláv elvtársaink ellen szervezett provokációhoz kapcsoltak, ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a provokációt rendkívüli módon kiélezzék. Annál határozottabban kell biztosítani, hogy soha többé ezek a hibák elő ne fordulhassanak.” (A Rajk-per részben a Tito-ellenes, Jugoszláviával szembeni kampány része is volt ugyanis 1949-ben.)

Az sem véletlen ezek után, hogy 1956-ban ugyanezen a napon, október hatodikán számolt be a pártlap arról, hogy „október 15-én találkoznak a jugoszláv és a magyar párt képviselői”. A lap szerint „a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége részéről a megbeszéléseken Gerő Ernő elvtárs (a delegáció vezetője), Apró Antal, Hegedüs András, Kádár János, Kovács István elvtársak vesznek részt”.

A temetés - Kossuth óta nem volt ilyen?

A temetés másnapján a Szabad Nép oldalakon át ismerteti az eseményeket. Az október 7-ei lapszám címoldalán egyfajta vezércikkpótló hírösszefoglaló is olvasható: „Nem lehet számot adni arról – ami ilyenkor szokás – hány ember zarándokolt el a Kossuth-mauzóleum előtt felállított négy ravatalhoz, hányan voltak, akik legalább egyetlen tekintettel elbúcsúzhattak a vértanúktól, s hányan voltak, akiknek nem adatott ez meg – hiszen a tömeg beláthatatlanul hömpölygött némán, megrendülten a temető útjain. Egy bizonyos: Kossuth Lajos temetése óta nem volt még olyan gyászszertartás, amelyen ennyi könnyesen és könnytelenül, de egyaránt megrendült érzésekkel gyászoló ember zarándokolt volna el a Kerepesi úti temetőbe.”

Rajk László

„A munkásmozgalom nagy halottainak emléke előtt a végső tisztelgés délben, tizenkét órakor kezdődött, de már tizenegy órakor megindult Budapest és a vidék népének néma felvonulása. A temető útjain gyülekeztek, várták a tizenkét órát, hogy elvonulhassanak a ravatalok előtt - írta a pártlap. Majd a semleges tudósítás hirtelen átcsap valamiféle érzelmes, indulatos és bocsánatkérő hangnembe: „Megkezdődött a néma tüntetés. Lehet-e erről számot adni, tények, az események egymásutánjában következő benyomások alapján? Nem lehet, hiszen ezrek vonultak el a koporsókra függesztett tekintettel anélkül, hogy egy szó, egy hang hagyta volna el bárki ajkát; csak a szemek izzottak és az arcvonások keményedtek meg, amikor a koporsók oldalán a mártírok nevét olvasták: Szalai András, dr. Szőnyi Tibor, Pálffy György, Rajk László. Mártírok, ártatlanul kivégzett elvtársak – harcostársak, akik a népnek szentelték az életüket. Így kellett találkoznia a népnek velük! Nem, nem lehet csupán gyászról beszélni, amikor e felvonulásról beszámolunk. Nemcsak a gyász érzése némította el az embereket a koporsók előtt – hanem az izzó gyűlölet is, az az emlékezés, hogy ezeket az elvtársakat, ezeket az embereket mint a haza, a nép ellenségeit végezték ki! Elhitették velünk – s mi hajlandók voltunk elhinni rólatok a gyalázatot, bocsássatok meg ezért elvtársak!”

A gyászünnepség

A gyászünnepség hivatalosabb része csak délután kezdődött. A felravatalozott koporsók mellé három óra előtt a Politikai Bizottság tagjai álltak díszőrségként. Pontban háromkor pedig a párt, a szakszervezetek és a kormány vezetői előtt Apró Antal, a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese mondott beszédet. „Soha nehezebb és tragikusabb kötelességet nem teljesítettünk, mint most, amikor pártunk, kormányunk, a Hazafias Népfront nevében, a szocializmust építő forradalmi munkásosztály és egész dolgozó népünk nevében búcsút veszünk kiváló elvtársainktól, Rajk Lászlótól, Szőnyi Tibortól, Pálffy Györgytől, Szalai Andrástól, akiket 1949-ben provokációs, hamis vádak alapján halálra ítéltek” – kínlódott Apró, hozzátéve: „utolsó aktusát végezzük el annak a rehabilitációnak, amelyre pártunk Központi Vezetőségének határozatai és népünk akarata kötelez bennünket”.

Apró Antal

Fotó: Wikipedia

„Mélységesen fájlaljuk, hogy a súlyos hibák és bűnök elvtársaink tragédiájához vezettek” – folytatta a Kádár-rendszerben egyre magasabb posztokra emelkedő politikus. „1953 előtt pártunk, államunk vezetésében sok esetben a szocializmustól teljesen idegen vezetési gyakorlat kerekedett felül, sokszor megszegték a szocialista törvényességet, megsértették alkotmányunkat, az emberi szabadságot, és ennek következtében a szocializmus építésének ügye és a szocialista humanizmus eszméi sok esetben elváltak egymástól” – hangsúlyozta Apró.

Soha többé

„A párt- és állami vezetésben felelősségre vontuk és vonjuk azokat, akik ezeket a szégyenteljes törvénytelenségeket elkövették. A párt, a kormány mélyen elítéli a történteket. Elvtársaink sírja előtt valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amelyeknek drága elvtársaink áldozatul estek” – hangzott a beszéd.

Majd még egyszer megismételte a „Soha többét” Apró: „Elvtársak! Fogadjuk meg Rajk László és a többi elvtárs sírja lőtt, hogy mindent megteszünk a biztosítékok megteremtésére, annak érdekében, hogy hasonló törvénysértések soha többé ne fordulhassanak elő, hogy a párt és a nép – a munkásosztály és a nemzet – a szocialista építés és a humanizmus ügye soha többé ne válhasson el egymástól.”

Szász Béla a rendszert temette - túl korán

Az egyik legnagyobb hatású beszédet ugyanakkor Szász Béla író mondta el a temetésen. Szász maga is vádlott volt a koncepciós perben, amelynek végén kivégezték Rajk Lászlót. Így nem véletlen, hogy kemény hangot ütött meg a temetésen: „Koholt vád, bitó vetette hét évre jeltelen sírba Rajk Lászlót, de halála ma a magyar nép és a világ előtt figyelmeztető jelképpé magasodik. Mert amikor százezrek vonulnak el a koporsók előtt, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tisztességet, de szenvedélyes vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk, hogy egy korszakot temessenek el, örökre eltemessék a törvénytelenséget, az önkényt és a szégyenletes esztendők erkölcsi halottait, örökre veszélytelenné tegyék az ököljog és a személyi kultusz magyar tanítványait.”

Sajnos Szász Béla jóslata és helyzetelemzése nem állta meg a helyét. Az október 6-ai újratemetés ugyan a Rákosi-korszak bukását hozta magával, de az október 23-án kitört forradalom november 4-ei leverése után szörnyű megtorlás következett, ami a Rákosi-rendszer borzalmait idézte, és a hosszú ötvenes évek egész az 1963-as nagy amnesztiáig tartott.

/forrás/

Miért került Galilei a vádlottak padjára?

Nem a mi, hanem a hogyan lehetett Galileo Galilei végzete: az eredetileg az inkvizíció engedélyével megjelentetett Párbeszédek tartalma ugyanis magából a pápából űzött gúnyt, pedig a Szentatya korábban még indulatoktól mentesen diskurált a két világnézet kibékíthetetlen ellentétéről az által nagyra becsült neves olasz tudóssal.

A Galilei és a katolikus egyház közötti ellentét a történelem egyik legismertebb vitája. A tudóst bíróság elé citálták, kínzással fenyegették, s arra kényszerítették, hogy vonja vissza heliocentrikus tanait. Kevésbé ismert tény, hogy az olasz természettudós műve (Párbeszédek: a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról) megjelenéséig az Egyház támogatását élvezte, VIII. Orbán pápa pedig Galilei feltétlen híve és csodálója volt. Nem is nézetei miatt lett nemkívánatos személy, sokkal inkább magatartása miatt vált vállalhatatlanná az Egyház számára.

Élete nagy részében Galileit nem foglalkoztatták a kopernikuszi tanok; ez azt állítja, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem éppen fordítva. Az 1564-ben született, már ifjúkorában zseninek kikiáltott tudós csak a negyvenes éveiben tette magáévá a korában istenkáromlással felérő nézetet. Akkor is inkább csak magánlevelezéseiben tagadta a geocentrikus nézetet, s mikor Rómába ment, a még meg sem jelentetett írásainak kelt védelmére. Mint magánember figyelmeztették, hogy ne álljon ki nézetei mellett, aminek szándékáról csak az inkvizíció hatásos közbelépése térítette le; Galilei ekkor „dobta” az ügyet.

Az olasz tudós évtizedek óta tartó barátságot ápolt Maffeo Barberini bíborossal, a későbbi VIII. Orbán pápával. Amikor Barberini 1623-ban elfoglalta Szent Péter trónját, a fizikus-csillagász személyesen találkozott a frissen megválasztott Szentatyával, hogy újra „felmelegítse” a kérdést. Mindketten előhozakodtak érveikkel, s azt is megvitatták, hogy a kopernikuszi fordulat milyen hatást gyakorol a Szentírásra. Barbarini ekkor nagylelkűen felajánlotta Galileinek, hogy írjon az elméletéről. A politikai széljárás ismeretében Galilei nem akart vitairattal előállni; ennek megfelelően párbeszédbe szedte a karakterek mondanivalóját, s ütköztette a két partner érveit.

A Párbeszédek csak egy évtizeddel később jelent meg, s osztatlan sikert aratott az értelmiségi körökben. Egy valaki azonban érdekes dologra lett figyelmes: ugyanis míg a kopernikuszi világkép mellett kardoskodó karakter okos és előzékeny a beszédben, addig a geocentrikus nézetet hirdető figura buta és disznófejűként van ábrázolva, ráadásul a neve is erre utal (Simplicio). Később az is szöget ütött az egyháziak fejébe, hogy az utóbbi néhol szóról szóra ugyanazokat az érveket veszi elő, amelyekkel a pápa is élt a Galileivel való beszélgetése során.

A barátságnak így egyhamar vége szakadt, amit a bosszú követett. A tudóst Rómába parancsolták, ahol az Inkvizíció színe előtt kellett megjelennie. Ekkor Galilei 'technikai' jellegű kifogásokkal élt, s elmondta, hogy valóban tárgyalta a kopernikuszi tanokat, de nem érvelt mellette. Végül mégse ez mentette meg Galileit, hanem befolyásos barátai és hírneve. Arra hivatkozott, hogy nem emlékezett a nem hivatalos figyelmeztetésekre, miszerint tilos érvelni a heliocentrikus világkép mellett. Galileit börtönbüntetésre ítélték, de ezt később házi őrizetre változtatták. Az elmélet visszavonására felszólító ítélet közben állítólag a pápa elmosolyodott, s a következőt mondta: „Na ki is a Simplicio?”.

/forrás/