Lokális válságok
Latin-amerikai adósságválság (1982-83)
Mexikóban robbant ki 1982 nyarán, s a következő év folyamán elérte a többi latin-amerikai országot is (főleg Argentínát és Brazíliát). A válság oka arra vezethető vissza, hogy a devizában denominált banki adósságállomány növekedése átlépte a fenntartható szintet. Ez a folyó fizetési mérleg hiány növekedéséből indult ki, melynek nagy részét a fejlett országok bankjaitól felvett hitelekből fedeztek. A bankok örömmel nyújtottak nagyszabású hiteleket, ugyanis hazai piacaikon alacsony volt a hiteligény, ráadásul rendelkezésükre állt a váltakozó kamatlábú rulírozó hitel is. Ez a rövid távú kamatlábak ingadozásai ellen védte őket. A hitelfelvétel az 1970-es évek végére óriási méreteket öltött, ami önmagában nem is lett volna probléma, azonban az amerikai monetáris politikában fordulat következett be, melynek eredményeképp a rövid lejáratú dollár kamatlábak jelentősen emelkedtek. Ez rögtön éreztette hatását a váltakozó kamatlábú hitelek révén, a kamatkiadások exporthoz viszonyított aránya drámaian megugrott. Ezután megkezdődött a tőkekiáramlás a latin-amerikai országokból, mely elérte a kormányok által felvett nettó külföldi hitelmennyiség felét. A hitelnyújtó bankok is felismerték a problémát, és megtagadták a lejáró rövid lejáratú hitelek megújítását. Mivel az amerikai, európai és japán bankok óriási kitettségekkel rendelkeztek Latin-Amerikában, az egész bankrendszer veszélybe került. Ezt felismerte a BIS és az IMF is, ezért feltételekhez kötött, nagy összegű áthidaló hiteleket nyújtottak az adós országoknak.

Kelet-ázsiai válság (1997-98)
Főként Thaiföldet, Dél-Koreát, Indonéziát és Malajziát érintette ez a válság. Kirobbanása arra vezethető vissza, hogy a több mint 15 éve tartó tartós növekedés óhatatlanul is magas növekedési várakozásokat teremtett, ami a reáltőke túlzott felhalmozódásához vezetett. Ráadásul az említett kelet-ázsiai országok jelentős banki devizaadósságot halmoztak fel az 1990-es évek első felében, többnyire rövid lejárati szerkezettel. Továbbá megfigyelhető volt a magánszektor felé irányuló banki hitelezés is, a vállalatok finanszírozása nagyrészt hitelből történt. A problémát azonban az okozta, hogy a kelet-ázsiai országok bankszektorának devizában denominált adósságállománya folyamatosan növekedett, ezzel szemben pedig hazai devizában denominált követelések álltak. Mint utólag kiderült fedezetlenül. A kelet-ázsiai valuták dollárhoz való rögzítése ugyanis elhitette a piaci szereplőkkel, hogy nincs árfolyamkockázat. A válság Thaiföldön robbant ki 1997-ben, amikor is a befektetők felfigyeltek a nagy folyó fizetési mérleg hiányra és a rossz exportteljesítményére. A thai fizetőeszköz túlértékeltnek tűnt, ingatlan-túlkínálat, részvényárcsökkenések következtek, melyre válaszul tőkekiáramlás volt megfigyelhető. A központi bank néhány hónap alatt elvesztette devizatartalékait, kénytelen volt megkezdeni a thai baht lebegtetését, mely a valuta jelentős gyengülését vonta maga után. A válság innen terjedt át a többi kelet-ázsiai országra. Végül a BIS, az IMF, az IBRD, valamint az ADB által nyújtott segítség tette lehetővé a tőkekiáramlás fedezését. A valuták azonban nem tudtak a válság előtti szintre visszaerősödni.

A thai baht és az indonéz rúpia dollárhoz viszonyított gyengülése 1997-ben:


Argentin peso-válság (2001-2002)
Argentínát az 1990-ben a hiperinfláció jellemezte. Ennek megfékezésére bevezették az argentin peso és dollár fix átváltási rátáját. Az intézkedés sikeresnek bizonyult, az 1990-es évek első felét stabil árak, sikeres gazdasági növekedés – mely a belső fogyasztáson alapult – és jelentős külföldi tőkebeáramlás jellemezte. A peso dollárhoz képest mesterségesen magas ára oda vezetett, hogy a piacot elözönlötte a dollár, aminek eredményeként a külföldi adósság is jelentősen megnőtt. A lakosság egy része dollárban tartotta megtakarításait, importált luxustermékeket fogyasztottak, ami tönkretette a hazai ipart és magas munkanélküliséget okozott. 1998-ban súlyos gazdasági visszaesés kezdődött, az országot ekkor magas külkereskedelmi- és költségvetési deficit jellemezte, a tőke menekülni kezdett a gazdaságból. Ez odáig vezetett, hogy 2001-ben a bankbetétek egy részét befagyasztották. Akiknek dollárban voltak megtakarításaik, ők csak kényszerárfolyamon kapták vissza pénzüket, ráadásul korlátozták a hetente kivehető mennyiséget is. 2002-ben leértékelték a pesot, majd árfolyamát lebegtetni kezdték, melynek következtében az argentin valuta több mint 70%-ot veszített értékéből a dollárral szemben. Ennek vesztesei elsősorban a bankok voltak, ugyanis a pénzintézetek a kölcsönök nagy részét dollárban folyósították. Az infláció újra az egekbe szökött, a munkanélküliség is 20% fölött volt, a társadalom több mint fele a szegénységi küszöb alatt élt. A megoldást végül épp az olcsó peso jelentette Argentína számára, ugyanis a mezőgazdasági termékek versenyhelyzete jelentősen javult. Az olcsó exportnak köszönhetően a kereskedelmi mérleg jelentős többletet mutatott már 2002-ben is.

A sorozatom forrása: http://www.netfolio.hu/befektetesi_tippek/valsagtortenelem