Európa peremén élnek, magukban dacolnak az évszázadokkal. Lassan dönteniük kell, őrzik-e tovább régi hagyományaikat. Mert ha nem, végleg beolvad ez a kis magyar sziget.

Írta: Koczor Tamás
Fényképezte: Tomasz Tomaszewski

Negyvenegy kukoricaszem hever kilenc halomban a nyűtt viaszos vászonnal letakart asztalkán. Alacsony mennyezetű, szűk szobácska, a falon a Szűzanya képe, az Utolsó vacsora fakult nyomata. Szőkésbarna, viseltes ruhájú fiatalasszony hajol az asztal fölé, pillog a halovány lámpafényben. Figyelmesen  bámulja a sok-sok kis kukoricaszemet, és furcsa, ismeretlen szavakat mormol.

 

Kálváriadombon költi el ebédjét a szüretelő Benke család. A csángók legtöbbje katolikus vallású; hitük talán még erősebb kapocs közöttük, mint eredetük.

 

Háromszor is szétosztja az asszony a szemeket, a rítus befejeztével ránk emeli a szemét: „Kendtek erős nagy utat csinálnok, s gondolkoznak, hogy megjárjanak más falut es meg, s hova mennek, jó lesz kendteknek mindenütt, mindenütt. Hova mennek, örömik lesz.”

Az út valóban nagyon hosszú volt. Budapesttől majdnem 800 kilométert tettünk meg a Berecki-hágóig, hogy elérjünk Moldva határára. A Kárpátoknak ezt a fontos stratégiai kapuját használták a honfoglaló magyarok, de átvonult rajta hadaival Mátyás király és Bem József is. Batu kán hadai, és számtalan alkalommal a törökök is itt törtek be, a világháborúkban pedig orosz és román csapatokkal vívtak ezen a tájon véres harcot a magyar honvédek. Ide már a délorosz sztyeppék hideg és száraz levegőjét hozza az Etelközből a gerincen átbukó kíméletlen keleti szél: a nemere.

 

Nincs kép

Csángó települések

A keleti oldalon az Ojtoz völgyébe vezet a szerpentin. Onnan már csak száz kilométer Magyarfalu, ahol 16 hónapja meghallgattam Kozsán Bibi, a 27 éves csángó „boszorkány”  jóslatát. Most újra ide, a legkeletibb magyarlakta településre tartok;  azon az úton járok, amelyet egykor Domokos Pál Péter néprajzkutató is követett. Székely fazekasárus gúnyájában, nevezetes szekerecskéjével és lovacskájával 1932-ben elsőként indult feltárni a moldvai magyarság népzenekincsét. A falu, amely ezen a késő őszi estén fogad, keveset változhatott; nagyjából ilyen lehetett akkor is, amikor nyolcvan esztendővel ezelőtt megérkezett ide a csángók vándorapostola.

Komótosan ballag a hajnalban a szekér elé fogott tehén, baktat a dombtető felé, ide-oda ingatja a járomban busa fejét. „Jó korán indulunk majd, hogy a napfelkelést is láthasd” – mondta tegnap vacsora után Emilián. Most pálcájával noszogatja a lomha jószágot fölfelé a vízmosásokkal szabdalt földúton: látszik, hogy szeretne minél hamarabb nekilátni a munkának.

A Nap első sugarai épp csak kiragyognak a lágy dombhajlat mögül, amikor megérkezünk Emiliánék kicsiny földdarabjához. Az elsőéves egyetemista fiú a fény felé fordul, megáll egy pillanatra. Keresztet vet, és elmond egy imát.

Nem idegennek szánt folklórszínjáték ez. Megfér egymással a csángók élő katolikus hite az ősök természeti vallásából maradt napkultusszal. Igaz, már nem akad a moldvai magyarok között, aki érdemlegeset tudna mesélni az ősökről. Van, aki csak úgy emlegeti a régieket: „az elfeledettek”.

Csángó udvar: az uniós csatlakozás sem változtatta meg a látványt. Szegénység és cudar időjárás nehezíti a megélhetést, a haragosok ráadásul sötét praktikákkal sem átallanak kárt okozni egymásnak. Ha a gazda azt gyanítja, hogy rontás miatt apadt el a tehén teje, bekötött szájú sarut, vagyis csizmát akaszt az istálló gerendájára.

Az ősökkel együtt a csángó nép eredetére is a feledés homálya borult. Forrófalván, a több mint 350 esztendős kis fatemplom mellett, azért napszimbólumokkal ékes vaskereszt hirdeti a régiek emlékét.  Duma András, klézsei illetőségű költő legalábbis így magyarázza a kereszt rendeltetését. Tény, ami tény: valahányszor arra jártam, mindig függött a kereszten friss koszorú…

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. márciusi lapszámában.

/forrás/