Hisztorianusz blogja

Historia est magistra vitae... "A legjava annak, amit a történelemnek köszönhetünk, az a lelkesedés, melyet ébreszt." /Goethe/

Feedek
Megosztás
Kedvenc zenéim


Bemutatkozás

Kedves ide látogató idegen/ismerős!
Először is remélem örömöd leled a blogomban, és talán remélhetem, hogy újra erre tévedsz, ha unatkozol... ;)
A blog jelmondata: Historia est magistra vitae...azaz a történelem az élet tanítómestere, de nem csak ennyi, több ennél, a történelem, ami mindannyiunkat láthatatlan szálként kapcsol össze.
Annak az embernek nem lehet jelene, jövője, akinek nincs múltja...ebben a blogban tehát a múlttal, a történelemmel foglalkozunk, hogy megismerjük a múltunkat...:)
*Ha esetleg hibát vétenék bejegyzéseimben előre is elnézést kérek, de nem vagyok történész, még bölcsész hallgató sem, csupán egy diáklány, akinek nagy-nagy szerelme a történelem... <3 :)""

Hisztorianusz

Kedvenc idézeteim

"A jövő azoké, akik hisznek álmaik szépségében" /Eleanor Roosevelt/

"Változtatnom kell, követnem kell az álmomat, egy álmot, amely gyerekesnek tűnik, nevetségesnek, megvalósíthatatlannak, amelyre mindig is vágytam, de nem volt bátorságom megvalósítani." /Paulo Coelho/
"Barátból és könyvből keveset gyűjts, de az mind jó legyen." /közmondás/

És néhány idézet, a kedvenc "filozófusomtól" Albert Einsteintől:
"Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat."
"A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó."
"A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot."
"A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből."
"A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos."
"Isten ravasz, de sohasem rosszindulatú."

Címkefelhő

Újjáépítik a berlini falat

A kíváncsi turisták áradatának hatására Berlin vezetése úgy döntött, hogy újjáépítik az átkos emlékű fal egy részletét.

Ledöntését követően, 1989-ben majdnem teljesen megsemmisítették az egykor 160 kilométer hosszú, Nyugat-Berlint elszigetelő falat. A két Németország hivatalos egyesítésének idejére (1990. október 3.) már csak kevés maradt meg az NDK rettegett szimbólumából, a 302 őrtoronyból mindössze három állt. "Általános panasz, hogy a fal megsemmisítése túl 'alapos' volt" – nyilatkozta Klaus Wowereit, Berlin polgármestere. "A mai nézőpontból ez érthető, és talán jobb is lenne a turistáknak, ha többet meg tudtunk volna hagyni. Viszont akkoriban mi boldogok voltunk, hogy láthatjuk a falat eltűnni" – tette hozzá Wowereit. A tények a polgármester szavait igazolják, ugyanis igen gyorsan bontották el a 3,6 méter magas betonfalat és a szögesdrótot, amelyet ötven éve, 1961. augusztus 13-án kezdtek építeni.

A lerombolt fal darabjait később eladták, amiből egymillió dollárra tehető bevétele származott az államnak. Később ennek helyén sok esetben házakat építettek, vagy átalakították a területet, ezért több helyszínen nehéz megállapítani a fal eredeti vonalát. "Viszont a külföldiek mindig érdeklődtek, kérdezték, hogy hol van a fal" – mondta el Jochen Staadt, a Berlini Szabadegyetem politikakutatója. Staadt hozzátette, hogy egy évtizedig tartott, amíg Berlin lakossága, főképp a 30 év alatti korosztály elkezdett érdeklődni a fal iránt. Napjainkban egyre többen látogatnak a német fővárosba a fal megtekintése céljából, ezért a város úgy határozott, felújítja annak egyes részeit.

Noha a városban más helyszíneken is vannak megmaradt falrészletek, az utóbbi években a Bernauer Strasse területén újjászületett a kommunista védvonal. A következő évben még további részeket emelnek mellé: a munkálatok 28 millió eurós költségét az Európai Unió támogatásából fedezik.

Az építkezéseket mindazonáltal többen ellenzik, mert nem akarják, hogy a tragikus múltú történelmi helyszínből "Disneyland-szerű" látványosság legyen. /forrás/

 

A konyhában egyezkedett Nixon és Hruscsov

Fél évszázaddal ezelőtt a moszkvai expo amerikai mintakonyhájában esett egymásnak Hruscsov és Nixon. A kapitalizmus és a kommunizmus technológiai fejlettségéről és elképzelt jövőjéről szóló vitában a mosógépektől a nukleáris fegyverekig cikáztak a gondolatok.

1959. július 24-én a moszkvai Szokolnyiki parkban rendezett amerikai kereskedelmi és kulturális kiállításra az akkor alelnöki tisztet betöltő Nixon is ellátogatott, mintegy a szovjet államfő vendégeként, 11 napos programjának bevezetőjeként. Itt került sor a szakirodalomban a hidegháború domesztikálásának pillanataként számontartott, videón is rögzített konyhai vitára. A két vezető ugyanis ötórás kiállítási programját megszakítva, az amerikai mintaotthon csúcsminőségét bemutató General Electric eszközökkel felszerelt konyha előtt - nem teljesen spontán - folytatott vitát, tolmácsokon keresztül.

A ma már inkább ironikusnak mint fenyegetőnek tűnő heves eszmecsere a kapitalizmus és a kommunizmus szimbolikus összecsapásaként értelmezhető. A gondolatok, akárcsak egy hétköznapi konyhai beszélgetésben, a háztartások költéseitől, a technikai berendezéseken át, a politikáig és a nukleáris fegyverkezésig terjedtek.

Nixon az amerikai fogyasztói szabadság és kényelem oltárán áldozva meglehetősen fölényesen, olykor leereszkedő stílusban beszélt a teljesen automatizált konyha felszereléseiről. Hruscsov az SZKP hétéves tervét is tükröző megállapítása szerint a szovjetek hét év múltán már csak visszaintegetnek Amerikának. Az Egyesült Államok technológiai fölényét fitymálva kijelentette, a luxus helyett az érdemi fejlesztésekkel kellene foglalkozni, majd ironikusan visszakérdezett: van-e már olyan amerikai gép, amellyel be lehet tolni a kaját az emberek szájába? Nixon a technológiai versenyt a katonai versengésnél értelmesebb célként igyekezett feltüntetni. Végül abban megegyeztek, hogy nyitottabbnak kell lenni a másik iránt.

Az amerikai hidegháborús kultúrpropaganda valóban előszeretettel használta fel e fejlett modell házakat az amerikai fogyasztói jólét teljes kelléktárának (mosogatógép, fűnyíró, szupermarketek, ajakrúzs, tűsarkú, hifi, süteménypor, és természetesen a kóla) bemutatására. Az amerikai kormányzat dizájnereket bízott meg a kiállítások berendezésére, így például a pittsburgh-i áruházmágnást, az ifjabb Edgar Kaufmannt arra kérték fel, hogy minél érzékletesebben mutassa be a kapitalista domeszticitást, a háztartások növekvő anyagi kultúráját, az amerikai fogyasztó magánéletét.
A párbeszéd a hidegháborús Amerika és Szovjetunió ideológiájának és vezetői attitűdjének esszenciáját nyújtja, a mai fül számára már inkább ironikusnak tűnő felhangokkal. A hidegháború kontextusában zajló konfrontáció persze egész másképp hatott a kor embere számára: a konyhai vita az első magas szintű szovjet-amerikai találkozó volt az 1955-ös genfi csúcstalálkozó óta.

A konyhai csörte megszervezésében oroszlánrésze volt William Safire külpolitikai újságírónak, aki Nixon elnökválasztási kampányát irányította, majd a republikánus jelölt győzelme után szövegíróként tevékenykedett a Fehér Házban. A vitát 72 millió amerikai már másnap látta, mert az Ampex által készített 18 perces videofelvételt kicsempészték az NBC és ABC társaságnak. A tévéadást szovjet tiltakozás kísérte, mert a vezetők megegyezetek, hogy egyszerre kerül adásba a felvétel. A moszkvai televízió végül csak 27-én adta le a vitát, késő este, amelynek során Nixon szavait csak részben fordították le.

Az amerikai közvélemény-kutatások szerint Nixon megnyerte a vitát és ez komoly nemzetközi presztízst hozott a számára. A New York Times liberális álláspontja szerint a vita a politikai show műsor műfajában rekedt meg, kelet és nyugat szembenállását emelte ki, nem fordult a valós tartalmi kérdések felé s ezzel jócskán megosztotta a közvéleményt. A Time magazin Nixont magasztalta, amiért egyedülálló módon megtestesítette a békés rendezést óhajtó, életformája mellett kiálló, saját erejében bízó Amerikát.
Moszkvai látogatásával Nixon kétségtelen előnyre tett szert az elnökválasztási kampányban, mert korábbi kissé lagymatag figurája helyett államférfiként lépett fel, és ez növelte esélyeit a republikánus elnöki jelölésért folytatott versenyben is. /forrás/