Kissé szokatlan témát választottam mai bejegyzésemhez, az egyik kedvenc együttesem ihlette tulajdonképpen ezt a bejegyzést, ahogy néztem az egyik videóklipjüket és csodáltam, ahogy az énekesnő bánik a legyezővel, nagyon tetszett...én is szeretném úgy használni a legyezőmet, bár nekem nincs olyan szép mint neki. :)

A legyezők története időszámításunk előtt 3000 körülre (!) nyúlik vissza. Evidenciának tartjuk, hogy az ókori görögök, etruszkok és rómaiak már használtak legyezőket, részben praktikus okokból (hűsítésre), részben szertartásaikon. Az ősi Kínában inkább a legyezők misztikus és történelmi aspektusa került előtérbe.

Az első legyezők még fix kialakításúak voltak, az összehajtható változat csak jóval később, a Kínában illetve Japánban járt kereskedőknek, hittérítőknek köszönhetően jelent meg Európában. Ezek a legyezők drága játékszerek, státuszszimbólumok voltak, csak a királyi családok, illetve a nemesek engedhették meg maguknak használatát. A legyezők váza ekkor még elefántcsontból, kagylóhéjból készült, amelyet gyakran faragással vagy ezüsttel, arannyal, drágakövekkel díszítettek. A szárnyakat pedig mesteremberek festették meg, akik később külön céhekbe tömörültek.

Csupán a XVIII. században vált a közemberek számára is elérhetővé a legyezők egyszerűbb, nyomtatott változata. A legyezők által ábrázolt képek igen változatosan alakultak: Nelson nílusi győzelmétől kezdve, az arra vonatkozó instrukciókig, hogy „Hogyan játszunk whist-t (franciakártyával játszott angol játék) hogy ne kapjunk idegbajt!”

A XVIII-XIX. században gyakran a korszak neves festői festettek képeket legyezőkre, még a közízlésnek megfelelni nem akaró impresszionisták is. A múzeum több olyan legyezőt őriz, amelyeket Paul Gaugin és Walter Sickert festett.

Napjainkban Európában már csupán Spanyolország az a hely, ahol a legyezők a mindennapok része. Ezen túl persze a Távol-Keleten, különösen Japánban máig tartó hagyománya van a legyező használatának. /forrás/

LEGYEZŐ CSODÁK ITT!