Hisztorianusz blogja

Historia est magistra vitae... "A legjava annak, amit a történelemnek köszönhetünk, az a lelkesedés, melyet ébreszt." /Goethe/

Feedek
Megosztás
Kedvenc zenéim


Bemutatkozás

Kedves ide látogató idegen/ismerős!
Először is remélem örömöd leled a blogomban, és talán remélhetem, hogy újra erre tévedsz, ha unatkozol... ;)
A blog jelmondata: Historia est magistra vitae...azaz a történelem az élet tanítómestere, de nem csak ennyi, több ennél, a történelem, ami mindannyiunkat láthatatlan szálként kapcsol össze.
Annak az embernek nem lehet jelene, jövője, akinek nincs múltja...ebben a blogban tehát a múlttal, a történelemmel foglalkozunk, hogy megismerjük a múltunkat...:)
*Ha esetleg hibát vétenék bejegyzéseimben előre is elnézést kérek, de nem vagyok történész, még bölcsész hallgató sem, csupán egy diáklány, akinek nagy-nagy szerelme a történelem... <3 :)""

Hisztorianusz

Kedvenc idézeteim

"A jövő azoké, akik hisznek álmaik szépségében" /Eleanor Roosevelt/

"Változtatnom kell, követnem kell az álmomat, egy álmot, amely gyerekesnek tűnik, nevetségesnek, megvalósíthatatlannak, amelyre mindig is vágytam, de nem volt bátorságom megvalósítani." /Paulo Coelho/
"Barátból és könyvből keveset gyűjts, de az mind jó legyen." /közmondás/

És néhány idézet, a kedvenc "filozófusomtól" Albert Einsteintől:
"Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat."
"A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó."
"A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot."
"A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből."
"A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos."
"Isten ravasz, de sohasem rosszindulatú."

Címkefelhő

A shinkendo

Ismerkedésem következő célpontja a shinkendo, kicsit más mint a kendo, de azért rokon :)

A Shinkendo

BIO1

Obata Kaiso

A Shinkendo története

Egészen a XIX. század közepéig Japán katonai kormányzás alatt állt. A feudális uralkodó kaszt tagjait busiknak, népszerűbb nevükön szamurájoknak nevezték. A valódi politikai hatalmat a legfőbb katonai hadúr, a shogun birtokolta, aki a névlegesen uralkodó japán császár szolgálatában állt. A szamurájok hűbérúr-hűbéres rendszerben, egyfajta lovagi kódex szerint éltek (bushido), aminek legfőbb szabálya a feljebbvaló szolgálata volt, akár az életük árán is. A középkorban, egészen a XVII. század közepéig folyamatos polgárháborúk dúltak az országban a hatalom megszerzéséért a hűbérurak (daimjok) között. Jórészt ez volt az oka annak, hogy a szamurájok folyamatosan gyakorolták magukat a különféle harci technikákban, ezek közül is leginkább a kardvívásban. Bár az egyéb kultúrákban is fontos szerepet kapott a kard mind gyakorlati, mind mentális értelemben, de talán sehol sem volt annyira kiemelt szerepe, mint Japánban. A japán vívás technikái tehát a mai napig fennmaradtak és egyre népszerűbbek világszerte.

A XIX. század elején az utolsó shogun lemondott hatalmáról a Meiji császár javára, és a szamurájok előjogai megszűntek. Japán is csatlakozott az ún. “civilizált világhoz” és a technikai fejlődés útjára lépett. A II. Világháború befejeztével az ország amerikai ellenőrzés alá került, akik egy darabig megtiltották a harci művészetek gyakorlását. Később az aikido, a judo, a karate, a iaido, a kendo, stb. engedélyezett harcművészetek lettek, sőt igen gyorsan elindultak “világhódító” útjukra.

Az eredeti kardvívás (kenjutsu) már-már teljesen feledésbe merült és gyakorlatilag három részre szakadt. A három ág különböző arányban tartalmaz elemeket az eredeti egészből, jellemzőik leegyszerűsítve a következők:

  • iaido (formagyakorlatok, a kardhúzás technikái),
  • kendo (küzdelmi gyakorlatok, versenysport),
  • battodo (a kardhúzásból történő vágás technikái).
SHINKENV

SHIN * KEN * DO

OBATA TOSHISHIRO kaiso (a shinkendo alapító mestere), aki számos harcművészeti stílusban összesen mintegy 75 dannal (mesterfokozattal) rendelkezik, az Obata család történelmi hagyományait és kiterjedt harcművészeti tapasztalatait felhasználva újraegyesítette a kardvívás technikáit, és ez a SHINKENDO. Az összetett szó magyar feloldása:

  • shin = valódi, igazi, valóságos,
  • ken = kard,
  • do = út.

Obata mester nagyon átgondolt, sallangmentes, biztonságosan gyakorolható, racionális rendszert épített a hagyományos elemekből, és célja az volt, hogy az edzéseken körülbelül úgy történjenek a dolgok, mint 300 évvel ezelőtt. Ezért a shinkendo gyakorlatai – természetesen az autentikus stílusokon kívül – állnak talán a legközelebb azokhoz a technikákhoz, amelyeket a középkor harcosai gyakoroltak Japánban.

A Shinkendo részei

A stílus öt részre osztható, a gyakorlás maga pedig ezen öt összetevő egyensúlya (Gorin Goho Gogyo).

1. Suburi – alapgyakorlatok

Három elem együttesen adja a suburi technikákat, amelyek a vívás alapjai, és amelyek pontos elsajátítása a legfontosabb feladat:

  • ashisabaki (a lábmunka, igen hasonlít az aikidoból ismert lábmunkákra),
  • taisabaki (a test munkája, a törzs, a súlypont áthelyezése),
  • kensabaki (a kard használata).

2. Go ho Battoho – az ötféle kardhúzásból történő vágáskombinációk gyakorlatai

A katanát (a japán kardot) tradicionálisan mindig az övbe tűzve viselték, a test bal oldalán, élével felfelé. Ebből a pozícióból ötféleképpen lehet akadálytalanul kardot rántani, ezek a következők (a test körül balról jobbra haladva):

  • hidari kiriage (bal harántvágás felfelé, egy kézzel),
  • hidari katate nukitsuke (bal vízszintes vágás, egy kézzel),
  • hidari nukiuchi (bal harántvágás fentről lefelé, egy kézzel),
  • migi Kesagiri (jobb harántvágás, két kézzel),
  • hiratsuki (kardhúzás után szúrás, egy kézzel).

Gorin Goho Gogyo

3. Tanren gata – formagyakorlatok

A shinkendo formagyakorlatai kétféleképpen csoportosíthatók:

  • vágásvariációs formagyakorlatok (elképzelt célpontokra végrehajtott vágáskombinációk, és amelyek természetesen működőképesek valóságos célpontok esetén is),
  • küzdelmi formagyakorlatok (elképzelt ellenféllel vagy ellenfelekkel való küzdelmet modelleznek).

4. Tachi uchi – páros küzdelmi gyakorlatok

A tanulók bokutóval edzenek, és koreografált formákon keresztül gyakorlolják a küzdelem dinamikáját. A vágások és blokkok fokozatosan fejleszthetők a valóságos erejűre és gyorsaságúra. A távolság, a technika, a ritmus, a gyorsaság és az erő arányainak megértése évek munkáját veszi igénybe.

5. Tameshigiri – valóságos célpontra végrehajtott vágásgyakorlatok

Haladó szintű tanulók valódi, éles fegyverrel (shinken) végrehajtott vágásgyakorlatai. A célpontok lehetnek előre beáztatott, felcsavart gyékénytekercsek (tatami omote makiwaran) vagy zöld bambusz (taken).

Lajos Roland – Kottek Péter
2005. szeptember
/forrás/

A kendo története

Ismerkedem mostanában a különböző küzdősportokkal, mivel valamit elszeretnék kezdni, csak még nem döntöttem, de a kendo és shinkendo nagyon szimpatikus, de a kungfu is a listámon van, úgy hogy a következő cikkek ezekről fognak szólni, kicsit töri, kicsit más...de azért Hisztorianusz :)

"Amikor fúj a szél,
a bambusz meghajlik;
amikor a szél eláll,
a bambusz nem ad ki hangot."

 

A kard készítésének mestersége és használatának módszerei - sok minden mással együtt - Kínából érkeztek Japánba. A kard kezdetben kínai mintára egyenes és kétélû volt. Ezt az egyenes kardot néhány évszázad alatt a japánok szablyaszerûvé alakították, fejlesztették tovább: a kard nem egyenes, hanem egy kicsit meggörbül, továbbá egy éle van. Ezt a kardfajtát, a nihon to-t (japán kardot) speciális módszerekkel kovácsolták szinte törhetetlenre, és csiszolták fel borotvaélésre és a VIII. századtól már ilyen formában alkalmazták.

A XV. század hosszabb polgárháborúkkal tarkított idõszakában (Onin-háborúk kora) hirtelen megnõtt az igény a képzett bushikra (harcosokra), így a kardhasználat technikáinak száma is ugrásszerûen fejlõdött. Azt ezt követõ békés Edo-korban 1604-1867 között a bushik tovább kutatták és fejlesztették ezeket a technikákat. Minden vívónak közös volt a célja: megtalálni a legjobb, legbiztonságosabb technikát, amellyel önmaga veszélyeztetése nélkül le lehet gyõzni az ellenfelet.

Az Edo-korban a képzettebb bushik a buddhista, shintoista és kunfuciánus világszemléletek elemeit felhasználva, továbbá a vívásokból szerzett tapasztalatokat figyelembe véve kialakítottak egy gondolkodásmódot arra, hogy hogyan kell a kardot a leghatékonyabban alkalmazni és hogyan kell az ellenfél legyõzésre vívás közben stratégiát építeni. Ezeket a technikákat az írott források, kenjyutsu-nak, kenpó-nak, hyóhó-nak nevezték. Ezek a voltak a kendó kialakulásának kezdetei.

Az Edo-kor közepén a bushik többnyire shinkennel (igazi kard) vagy bokutoval (igazi kardot utánzó fakard) katát (képzelt ellenfél ellen, kitalált szituációt) gyakoroltak, ez azonban igazi háborúban nem volt elég hatékony. Ugyanakkor a vívás gyakorlása ezekkel az eszközökkel balesetveszélyes is volt. A XVIII. század elején, Jiki shinkage ryu iskolából, Naganuma Shiro mester használt elõször kendó felszerelést, és a kardot helyettesítõ bambuszból készült shinait, majd Nakanishi Chuzo XVIII. század közepén a Shinai-al való vívást fejlesztette, illetve terjesztette Japánban.

 

A II. világháború után az amerikai hadsereg betiltotta a kendot, mivel a japán gondolkodásmód megtestesülését látták benne. Ezt követõen 1952-ben alakíthatták meg a Japán Kendo Szövetséget (Zen Nihon Kendo Rei Mei, ZNKR) néven.

Jelenleg a ZNKR alá az alábbi nagy Kendo Szövetségek tagolódtak be: Japán Általános- és Középiskolai Klubok Kendo Szövetsége, Japán Egyetemi Klubok Kendo Szövetsége, Japán Vállalati Klubok Szövetsége, Japán Kendo Dójók Szövetsége. Ma Japánban körülbelül 3 millió ember kendozik.
A II. világháború háború után a kendo versenysportként "fejlõdött" és Japánon kívüli országokban is egyre többen kezdték meg gyakorlását. Jelenleg Japánon kívül kb. 350 000 ember kendozik. 1970-ben megalakult az International Kendo Federation (IKF). A Nemzetközi Kendo Szövetségnek jelenleg 41 ország a tagja. Három évente világbajnokságot rendeznek.

forrás: www.kendo.hu

Szamurájkardok alapján elemzik az európai pengéket

Stefan Mäder kardszakértő Európában és Japánban a legmodernebb technológiákkal kutatta a hagyományos fegyverek előállításának technológiáját.

A szakember szerint a nyugati régészet eddig nem fordított kellő figyelmet a csiszolás és fényezés technológiájára, pedig ebből sokkal több információt lehet nyerni egy fegyver előállításáról, mint egyéb forrásokból.

Japánban az évszázadok alatt kialakult a kardismeret Kantei elnevezésű módszere, amellyel a világ legjobbjainak tartott japán kardokat vizsgálják. Az eljárás során egyre finomabb kővel csiszolják a pengét, amelyet vízbe merítenek, és így az acél felülete újabb és újabb információkat ad az anyagról, és a kard készítésének folyamatáról.


Ezzel a technikával a japán szakértők "olvasni" tudják a kardot, meghatározzák a kort, amelyből származik, sőt, még a készítőjét is megnevezik. Az eljárás ugyanakkor meglehetősen hosszadalmas, akár három hétig is eltart, amíg egy penge felületét megvizsgálják. Az európai kardoknál eddig nem alkalmaztak ilyen eljárást, a vizsgálat során csak egy kis darab fémet metszettek ki a kardból, és azt vizsgálták meg. Mäder azonban elsajátította a japán eljárást, és amikor visszatért Németországba, projektet indított az európai kardok vizsgálatára.

A stuttgarti régészeti múzeum három - a 6. és 8. századból származó - alemann kardpengét adott át vizsgálatra, amelyekről kiderült, hogy nagyon komplex felépítésűek, és komoly kézműves ismeretekről adnak tanúbizonyságot. A legnagyobb meglepetést azonban egy 4. századból származó római kard okozta, amely finomított vasból készült, vagyis a vasból eltávolították a faszenet, a salakanyagot és a gázokat, és a pengét sokszor átkovácsolták.

Az elemzés alapján elmondható, hogy az ókori Európában is nagy szakértelemmel készítettek kardokat, és nem igaz, hogy a pengéket rosszul finomított vasból készítették - állapította meg a Die Welt című lap internetes változata szerint a német kardszakértő.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma)

Női szamurájokat is lefejeztek a középkori Japánban

Lefejezett középkori japán szamurájok trófeaként elküldött koponyáit vizsgálták japán és brit tudósok.

Michael Wysocki antropológus (Közép-Lancashire-i Egyetem) és a japán Santa Marianna Egyetem kutatói a középkori japán harcmodort, a csatákat és a lefejezés okozta traumát vizsgálták a 14. századi japán polgárháborúban résztvevő szamurájok körében. „A földi maradványok nagy fontossággal bírnak abban a tekintetben, hogy általuk megértsük a középkori japán harcmodor természetét” – szögezte le Wysocki.

A szamurájok csontvázai Kamakurából származnak, ahol 1333-ban véres, több ezer áldozatot követelő csatát vívtak a polgárháborús felek. Az ütközet végén a legyőzöttek életben maradt tagjai rituális öngyilkosságot követtek el; ezt tartják a szigetország történetének legnagyobb tömeges öngyilkosságának.

A kamakurai csata az egyik legfontosabb esemény Japán történelmében, évszázadokra meghatározta az ország politikai karakterét és társadalmi berendezkedését. 1333 előtt Kamakura volt a sógunátus adminisztratív központja, amely a csatát megelőző 140 évben sikerrel szorította vissza a japán császár hatalmát. A 14. század első harmadában azonban a császár támogatói felkelést szerveztek, s legyőzték a sógun csapatait.

A csata végeztével nagy számban küldték el a legyőzöttek fejeit a vezetőknek. A Wysocki által megvizsgált koponyák között volt egy asszonyé is, ami nem számított ritkaságnak, a sógun uralma alatt ugyanis a nőket emancipálták, s a férfiakéhoz közel azonos jogokat élveztek, örökölhettek és katonai szolgálatot kellett teljesíteniük.